Fülszöveg: 

A ​mágia az emberek és a démonok közötti alku eredménye.
Az árva Elisabeth egy könyvtárban nevelkedett, gótikus boltívek, mágikus grimoárok, varázskönyvek között, amelyek suttognak, énekelnek, hörögnek vagy sikoltoznak a polcokon. A legerőszakosabb példányokat vasláncok rögzítik, a drámai jeleneteket kedvelő kötetek olykor groteszk tinta- és bőrszörnyekké változnak, a manipulatívak pedig kísértések suttogó szavaival hálózzák be a gyenge embereket.
Ebben a veszélyes és baljós világban Elisabeth felügyelő szeretne lenni, mert leghőbb vágya, hogy a könyvtárat és a föld alatti páncélszekrényben őrzött nagy hatalmú könyveket védelmezhesse. A terveit felborítja egy gonosz erő színre lépése, amely arra készül, hogy felszabadítsa minden idők legveszélyesebb grimoárját, az emberiség pusztulását kockáztatva. A különleges lány barátok és támogatók nélkül marad. Gyanakodva tekint a segítségére siető varázslóra és szolgájára, hiszen a mágia eredendően gonosz, és azok, akik gyakorolják, gonosz tettek végrehajtására is képesek. Hamarosan megkérdőjelezi mindazt, amit tanítottak neki varázslókról, könyvtárakról, a mágia félelmetes és egyben lenyűgöző univerzumáról.

Szerintem: 

Ez körülbelül olyan ifjúsági fantasy volt, ami most jól esett a lelkemnek. Kis románc, némi humor, egy kis kaland és mágia. Kb. egyetlen dolog volt benne, ami

miatt morgolódtam.

Az meg a címe. Könyvek varázslata – csak éppen ott van mellette az eredeti angol cím is, és ahogy olvasni kezdtem, megismertem a szereplőket, hát bizony kiderült számomra, hogy a cím Nathaniel családjára, a Thorn famíliára utal rá. (Előzetesen nem is értettem, a tüskéknek és könyveknek mi közük van egymáshoz. Semmi – itt az egy vezetéknév.) Tudom, nem ez a lényeg és tényleg vannak benne varázskönyvek, csak az eredeti cím tetszik jobban, így kissé morgolódom, de majd túlteszem magam rajta.

A szereplők YA tipikusak. Elisabeth az a típusú hősnő, akiről szívesen olvasok. Ő cselekszik, harcol, megéli az életét és nem pazarolja az idejét önemésztésre. Amikor kardot kell ragadni, csatába indul. Amikor szerelmes lesz, felvállalja és elfogadja a szeretett férfit minden hibájával és nem játszmázik. Ha áldozatot kell hozni, meghozza. Szilárd erkölcsű, nemes lélek és harcos alkat.
Nathaniel a gazdag, nemesi rangú és hatalmas erejű, jóképű fiatal varázsló a történetben. Éppen annyi családi tragédiával és fájdalommal a múltjában, hogy elsőre zárkózottnak és mogorvának tűnjön, hogy majd Elisabeth rájöhessen, a felszín alatt milyen szív és ember rejtőzik. Egyetlen olyan pont van, amire azt mondom, hogy ma divatos téma lett, de azért kilóg a zsánerből, és elkerekedett a szemem, amikor egyszer szóba került és a fiatalember bevallotta, hogy biszexuális.
Ők ketten párosként is működnek, és nagyon tudtam értékelni, hogy nem kell fejezeteken át felesleges szerelmi drámákat olvasni. Amint tisztába jönnek az érzelmeikkel és Nathaniel látja, hogy Elisabeth nem menekül el, kiáll mellette a legrosszabb perceiben is, könnyeden egymásra találnak és nincs plusz dráma, beleerőszakolt feszültség a kapcsolatukban.

A gonosz azért nagyon egysíkú – több hatalmat akar. Ezért áruló lesz. Unalmas.
Cserébe Rogerson kitalálta nekünk Nathaniel démon szolgáját, Silast. Azt kifejezetten élveztem, ahogy a démoni sötét természet és a cselekedetei megosztók. Démon, életerőért segít és kész átverni az embereket, a gazdáját is. Nem pozitív szereplő, de Silas mégis tud másként viselkedni. Gyakran nehéz is eldönteni, hogy ő jó vagy rossz. Simán kizsarol Nathanielből még 10 évet az életéből – ha azt végülis Elisabeth adja majd neki a sajátjából –, ugyanakkor fel is áldozza magát a párosért, ami meg nem jellemző a démonokra.

Akad a történetben humor is. Nathaniel és Elisabeth csörtéit is bírtam, de a kedvencem egyértelműen az volt, amikor kiderült, hogy miért nincs személyzet a Thorn-házban. Nyomorult komornyik, ahogy elképzelem, hogy meglátja a Nathaniel rémálma megidézte idősebb Thorn-t átvágott torokkal a folyosón vonaglani…

Jól sikerült az is, hogy milyen mágia van ebben a világban. A varázskönyvek, a családi erők, a démoni alkuk. Elisabeth-tel együtt tudunk meg egyre többet és ki vannak találva a részletei. Annyira széles a paletta, hogy akár más történetek is elférnének ebben a világban.

A stílusa az ifjúsági fantasyké, hozzáadva azt a kis humort, amiért jobban a szívemhez tudott nőni. Alapvetően szórakoztat, nem irodalmi csemege, de nem is kell annak lennie. Gördülékeny, és nincs benne olyan szóhasználat vagy kifejezés, ami megakasztott volna.

Talán az igazi eredetiség plusz szikrája nincs benne, amiért követné a többi ifjúsági fantasy. Viszont, a zsánerelemeket ügyesen használja, pont olyasmiket tett bele, amiket ebben a típusban szeretek és működik a történet. Most kifejezetten élveztem így.

Idézet: 

Mi értelme lenne az életnek, ha az ember nem hinne semmiben?

– Ezúttal mi történt? – folytatta Nathaniel engesztelhetetlen hangon. – Vér csepegett a falakról, vagy hullák kúsztak végig a folyosón? Esetleg a titkos kedvencem jelent meg, apám átvágott torokkal tántorgó kísértete? Attól elég gyorsan felmondott a komornyik.
– Ezek csak látomások, gazdám. Ártalmatlanok.