Fülszöveg: 

Korunk ​egyik legsikeresebb és legjelentősebb zeneszerzője, Andrew Lloyd Webber közel fél évszázada hódította meg a zenés színház világát. Számos díj, többek közt jó néhány Tony és egy Oscar nyerteseként világszerte milliókat bűvölt el zenéjével és olyan nagy sikerű előadásaival, mint a Jézus Krisztus Szupersztár, az Evita, a Macskák, Az operaház fantomja – mely a Broadway leghosszabban futó musicalje –, és legújabb műve, a Rocksuli.
Maszk nélkül című művében az elismert, díjnyertes zeneszerző páratlan, játékos stílusban vet számot az eredményeivel, a sors és a körülmények játékaival, sikereivel és csalódásaival, az éltető és ihlető szenvedélyeivel.

A Maszk nélkül egy szellemes és árulkodó anekdotákkal teli életről mesél, amelyben számos híresség bukkan fel, így például Elaine Paige, Sarah Brightman, David Frost, Julie Covington, Judi Dench, Richard Branson, A. E. Rahman, Mandy Patinkin, Patti LuPone, Richard Rodgers, Norman Jewison, Milos Forman, Plácido Domingo, Barbara Streisand, Michael Crawford, Gillian Lynne és Betty Bukley.

A Webber hetvenedik születésnapjára megjelenő kötet felfedi a legendák mögött lapuló, kivételes személyiség igazi arcát.

Szerintem: 

Nehezen választom szét magamban a

musical-rajongó énem és az olvasót, aki Andrew Lloyd Webber memoárját olvasta. Pedig kellene, mert nagyon nem egyforma a két felem véleménye.Nehezen választom szét magamban a musical-rajongó énem és az olvasót, aki Andrew Lloyd Webber memoárját olvasta. Pedig kellene, mert nagyon nem egyforma a két felem véleménye.

A kötet eleve egy bizonyos pontig megy el. Miközben Webber rengeteg frissebb eseményt belevesz a narrációba, utal a Hamilton hatására vagy éppen Amy Winehouse egyik utolsó fellépéséről ír, a saját történetét kb. az 1990-ig mondja el. Ha pontosítani akarom, Az operaház fantomjának nem várt, hatalmas sikere a vége. Pedig azért Webber nagyon sok mindennel foglalkozott utána is… Megint jön a musical-szerető énem, mert szívesen olvastam volna a Kell egy csapat megszületéséről vagy Whistle down the Wind is nagyon mozgatja az agyam, ami egyike azoknak a musicaleknek, amelyeket nagyon sajnálok, hogy nálunk nem játszották.

Vissza a memoárra. Zavarosan indul, gyerekkor és szülők. Csapong, onnantól lesz íve a történetnek, hogy az anya a két fiát zenész csodagyereknek igyekezett nevelni. Andrew öccse sikeres klasszikus zenész is lett, de Andrew hamar rájött, hogy belőle nem lesz koncertzongorista, már csak azért sem, mert gyerekkora nagy élményei operák és musical darabok voltak. Hamar a zeneszerzés és ez a műfaj vette át a főszerepet.
A kötet sokkal inkább a karriert és a darabjait helyezi a középpontba, mint a személyes életét. Ha van is szó a feleségéről, vagy a barátairól, valahogy mindig belecsöppen a színház világa is. Mert a barátok nagyja egyben munkakapcsolat is. A gyerekeiről meg kb. annyit mesél, hogy éppen melyik darab készült és hova utazott, amikor a cukorbeteg felesége már a kórházban feküdt, mert úgy volt biztonságosabb a baba megszületéséig. A 2. feleség, Sarah Brightman is inkább táncosként és énekesként van előttünk, ő itt a Fantom Christine-je és nem tudunk meg semmit mögötte az asszonyról vagy a két zenész házasságáról.

Ha csak ennyi alapján ítélném meg Webbert, egy munkamániást festenék le. Minden történet, minden gondolat a zene és a musical világ körül forog, mint egy megszállott. Azt meg nem tudjuk meg, valóban ez a helyzet, vagy a kötet van ennyire a musical felé megírva. Maszk nélkül a cím, de Webber arcáról nem kerül le a maszk. Nem őt, a zenéjét és a munkásságát ismerjük meg a Fantomig. A fejezetek is a nagy sikerek köré vannak rendezve: József, JKSZ, Evita, Macskák, a Fantom. A musicalrajongó boldog is így ezzel, de a memoárt olvasó felem nem.

Azt azért sajnálom, hogy az ábrázolt időkeret miatt a darabok további, általában filmes élete nem került be. Arra pl. nagyon kíváncsi lennék, Webber mit szólt Madonna Evitájához. De ebből nem tudtam meg. Vagy, van szó arról, hogy egy sérülés miatt nem Judi Dench énekelte és adta elő eredetileg a Macskák Éjféljét. 2019-ben elkészült és vele, filmként…

A nehéz kezdés után olvasmányos, anekdotákkal tűzdelt, jól olvasható történetet kapunk. Webber nagyon sokakat ismer, vannak jó történetei róluk és került is be bőven a kötetbe. Lady Di és Károly esete a Macskák után, Barbra Streisand különcségei – a kedvencem különben Forman az Amadeus megrendezése előtt. Komolyan felkérte Webbert, hogy játssza el Mozartot. Azon még mindig röhögni tudnék. Az egyik kedvenc filmem és nagyon nem tudom elképzelni Webberről Tom Hulce helyén. Az a mozarti nevetés…

És megint elkalandoztam. Talán ez legyen a tanulság: akit érdekel a téma, szereti a Webber-musicaleket, nagyon tudja szeretni ezt a könyvet, annak ellenére is, hogy Webber fent tartja a maszkot a magánélete előtt, de szakmailag maszk nélkül mesél.

Idézet: 

 A másik látogatónk Milos Forman volt, a Száll a kakukk fészkére Oscar-díjas cseh rendezője. Peter Schaffer Amadeusán dolgozott, és mindenáron találkozni akart velem. Ezt különösnek véltem. Az Amadeus természetesen Mozartról szól. Vajon miféle zenét akarhat tőlem? Az Éjfél inkább Puccini stílusában készült. Csak nem egy Mozart-stílusú slágerre fájt a foga?
Értetlenül mentem el ebédelni vele. Volt némi udvariaskodás, elárultam neki, hogy egyik délután Hal Prince-szel megnéztük New Yorkban a Hairt, és mindkettőnknek nagyon tetszett. Azt mondta, hogy csak nekünk tetszett. Aztán előrukkolt a nagy kéréssel. Azt akarta, hogy játsszam el Mozartot a filmjében.
Andrew Amadeus Webber? Nyilván félrenyeltem egy garnélát. Böffentettem egyet, és reszkető hangon közöltem vele, hogy reménytelenül rossz színész vagyok.
– Ó, nem! – mondta. – Úgy hallom, lobbanékony a természeted. Zseniális volt ez a böfögés, ráadásul egy forrófejű maximalista vagy, aki roppant ellenszenves tud lenni. Azt akarom, hogy önmagadat add.
Dünnyögtem valamit, hogy nagyon lefoglal a Macskák nemzetközi produkciója, és a Tell Me on a Sunday lehetséges filmváltozata, és felvetettem, hogy esetleg rendezze inkább azt. Erre azt felelte, hogy nemcsak jókora gázsit kapnék a főszerepért, hanem igazi világsztár válna belőlem. Amikor kijöttem az étteremből, még mindig remegtem a puszta gondolattól, hogy Cameron és a többi válogatott jóakaróm vígan beülne az Amadeus vetítésére a nyilvános megaláztatásom reményében.
Abban bíztam, hogy ettől többé nem kell félnem. Nem így alakult.