Fülszöveg: 

Hemingway 1950-ben megjelent regényének címe az amerikai polgárháború tábornokának, Stonewall Jacksonnak utolsó szavait idézi – és ez a furcsa, kései könyv maga is búcsú, leltár, végső összegzés. Hőse, Richard Cantwell ezredes Hemingway korábbi hőseinek öregedő mása. Emlékek, álmok, a jelenvaló, két háború hadszínterei keverednek a párbeszédekben és belső monológokban, miközben az ezredes autón Velencébe utazik, hogy találkozzék szerelmével, aztán csónakon, vadvizeken, kacsavadászatra indul. Mi változott a világban, mi maradt meg az embernek – erre keres választ a főhős, aki még egyszer végigtekint élete tájain, mígnem szimbolikus útjai végén fölmagasodik a halál.

Szerintem: 

Ez biztosan nem lesz a kedvenc Hemingway-regényem. Igen, ebben is sok ismerős motívumot és gondolatot felfedezhettem, de…

vadászat. Én annyira sajnálom nyomorult kacsákat, hogy az el is vonta a figyelmem.

Tudom, nem arról szól – de akkor is! A cselekmény végén, mielőtt Richard visszaindul Velencéből északra, még elmegy egy kacsavadászatra. Tessék-lássék módon lő 4-5 madarat, egy sérültet meg begyújt, hogy hazavigyék és csalimadár legyen jövőre. Viszont, szó van egy vadásztársról, aki egymaga közel 50 madarat lőtt le. Minek? Miért? A szememben az már nem sport, hanem tömeggyilkosság.

Azt is tudom, hogy a vadászat, férfi-kép a szerző esetében hogyan kapcsolódik össze, de az sem vigasztal. Azt meg tudom érteni, amikor valaki az ételért vadászik, vagy meg kell fékezni valami nagy károkat okozó szaporulatot. De 50 kacsa a semmiért? Aztán mi lesz velük? De ok, elengedem, hiába ez tette rám a legnagyobb hatást. Szegény Hemingway, nem a magamfajtának írt, attól tartok.

Ez is egy maszkulin regény különben. A főhős, az ezredes már élete végén jár. A vadászatra/nyaralásra is csak úgy tud elmenni, hogy begyógyszerezve, az eredményekkel csalva teljesíti az egészségügyi előírást. Figyelmeztetik különben, mennyire veszélyes az, amit csinál. De az ezredes még egy utolsó, férfias kalandot megejt, ha az is lesz az utolsó. Velence, vadászat, és egy nő.

A cselekmény lényegében ez a velencei hét. Amikor az oldalán van egy sokkal fiatalabb, rengetegszer szerelmet valló fiatal nő, egy utolsó szerelem. Aki kérdezgeti, akinek elmondhatja az emlékeit. Így a csendes idill-lel szemben ott vannak a háborús emlékek. A folyamatos szembenállítás: a háború és sereg azokkal a dolgokkal szemben, amikért érdemes élni. Itt, Velencében vannak azok, amik éltetik, míg a katonai világ megtör, megnyomorít és a végére bele is halsz.

Ahogy a Hemingway hősök, Cantwell is megteszi, amit akar. Megvan az utolsó kiállása – a last stand. Mindenével érzi is, de annál inkább törekszik arra, hogy ezt megélje és úgy, ahogy ő akarja megtörténni. A férfi belehalhat az életbe, de meg nem törhet.

Ezen túl ismerősek lesznek az olyan elemek, mint az olasz élet és világ szeretete. Szintén sok történetében megjelenik. A férfi és nő kapcsolata – nem a nő a menedék, a szerelem nem megoldás semmire. Cantwell sem a szeretett nő mellett hal meg, hanem a feladatát teljesítve, magányosan visszafelé a kocsiban, amikor már mindennel végzett.

Maga a próza is szikár, minimálisan díszített. Hemingway a lényegre tör, nem ragoz, már szinte nyersnek mondanám. Gyorsan is lehet olvasni, vannak benne idézhető bölcsességek. Most ráállt arra a szemem, amit a kortársakról vagy a háborús hősökről a hőse szájába ad. Nem nevez mindenkit néven, de sokakat. Abból is az látszik meg, ki a szemében a férfi, aki méltó a tiszteletre: aki kiáll és küzd a reménytelen helyzetben is, nem csak biztosra megy és azokat a harcokat vívja meg, amelyeket sokkal nagyobb valószínűséggel nyer meg.

Nem akarom tovább ragozni – ezt nekem a vadászat-téma elrontotta és sokkal inkább érdekelt a madarak sorsa, mint a főszereplőé. Bár, egy nagyon szimpatikus ténykedése volt: amikor a kutyára is gondolt és ételt vett neki, ha azt a háború utáni országban nem is volt szabad kimondani.