Fülszöveg: 

Lori Gottlieb empatikus és találékony terapeuta, akit a kliensei a legkülönbözőbb problémákkal keresnek meg.
Az újdonsült szülők nem boldogulnak a gyereknevelés feladataival.
Az idősödő nő úgy érzi, nincs rá szüksége senkinek. A családja teljesen elfordult tőle.
Önpusztító fiatal alkoholista.
Harmincöt éves, friss házas, halálos betegséggel küzd.
Nárcisztikus tévés, tényleg borzalmas a stílusa. Tragédia rázta meg az életét.
Mindannyian úgy érzik, segít rajtuk a terapeutájuk, könnyebben boldogulnak.
De Lori Gottlied nemcsak terapeuta – maga is pszichológushoz jár, ráfér, hogy fejlődjön a személyisége. Fel kell tárnia egy magánéleti katasztrófa okait, miközben élettörténetét átszövik pácienseinek történetei.

Szerintem: 

Lori Gottlieb sok lábon áll. Dolgozik sorozatok

mellett, ha nem is pontosan értettem, mit. Pl. ott volt a Vészhelyzet kezdeteinél is. George Clooney különben is visszatérő poén a könyvben. Van saját ügyfélköre, akiknek ő a pszichológusa. Végül, ír is.

Az Akarsz beszélni róla? talán azért is fura, mert valami hasonló hibrid. Nem memoár, de használja annak elemeit. Visszamenőleg mesél Gottlieb az életéről, akár olyan általánosabb témáról, hogy miképpen kötött ki a pszichológus szakma mellett, akár olyan személyesebbet, hogy miképpen választotta ki a spermadonort, akitől gyereke lett.
Nem napló és nem jelen idejű én-történet, miközben ennek elemeit is használja. Volt egy szakítása, és most szembenéz az életével, maga is terápiára kezd járni. Magába néz, feldolgoz dolgokat és a mindennapi életét is írja.
Nem szakmai írás, de az is. Hiszen a páciensek is részei lesznek a történetnek. Ott vagyunk az üléseken, követjük Lori gondolatait, mi a bajuk és mit tud értük tenni. Az elején írta, hogy szereti a történeteket és így kezeli a betegeivel kapcsolatos részt is. Meséli a történetüket, pl. lineárisan. A rákkal szembenéző Julie harcát a kezeléssel, majd a küzdelem, hogy teherbe essen és anya legyen. A kimenetellel együtt – a vetélések sora, a visszatérő betegség és a szembenézés a halállal. Máshol fokozatosan tárja fel, hogy mi a betege viselkedése mögötti ok. Pl. John esetében idővel jutunk el oda, hogy a kisfia elvesztése miatti gyász hogyan jutott odáig, hogy a házassága is veszélyben, elsősorban a férfi miatt.
Tisztán nem regény, nem szakkönyv és nem memoár, ez valami mix.

Érdekesnek találtam, milyen határokat húzott meg. Egyes dolgokat, intim témákat is minden gond nélkül kiveséz. Mások, amik sokkal szalonképesebbek, történeten kívül maradnak. Zach, a fia esete erre jó példa – a spermadonorról aztán részletesen tudunk mindent, de az anya – gyerek kapcsolat, milyen kissrác lett Zach és hasonlók nem kerülnek elő.

A stílusa is ugyanilyen vegyes. Mivel nyers érzelmeket boncol és dolgoz fel, közelebb van a köznyelvhez, akár lentebbi régiókat is használ. A szóbeliség, jelen idejűség kifejeződik ezzel. Ugyanakkor a szakmai részek hidegen tárgyilagosak és tudomány közelik. Mégis, összeáll és értelmezhető, csak ugrálni kell a szerzővel a témák és stílusok között.
A valóságon alapul, így kellően hitelesek is az alakjai. Nem regényhősök, mások a gondjaik és a világuk. Tragédiák, sikerek, lépések előre. Ez jó benne.

Amivel bajban vagyok, az az egésznek az értelme. Mit kellene ebből kihámozni? Ha valami az egészből átjött, az nekem annyi, hogy nem szabad magunkban tartani a dolgokat. Annak könnyebb, aki tud, és akinek van kivel beszélnie. Az nem feldolgozás, ha magába rejt dolgokat, mint egy kagyló. De azt meg annyira közhelyesnek érzem, hogy a kommunikáció fontos. A lelki egészség fontos. Csak egyszerűen ennél többet nem találok benne.

Most merengek, a belőle készült sorozatba belenézzek-e. Van benne annyi tragédia, John kisfiának halála, Julie vetélései és ahogy a rák végül megöli, hogy nem hiszem, hogy ezt most szeretném látni is.