Fülszöveg: 

Alaszka, ​1974.
Kiszámíthatatlan. Könyörtelen. Megszelídíthetetlen.
És van, akinek az utolsó lehetősége.

A vietnámi háborús veterán, Ernt Allbright képtelen beilleszkedni a társadalomba. Amikor sokadjára is elveszíti a munkáját, hirtelen döntést hoz: a családjával északra, Alaszkába költözik, hogy ott boldoguljanak, Amerika utolsó, igazi határvidékén.

A tizenhárom éves Leni serdülőkorának zűrzavarában is abban reménykedik, hogy az új vidék egy jobb jövővel kecsegtet majd a családja számára.

Eleinte úgy tűnik, Alaszkában az imáik meghallgattatásra találnak.

De a tél közeledtével, ahogy sötétség ereszkedik Alaszkára, Ernt gyenge mentális állapota romlásnak indul, a család pedig kezd összeomlani. A külvilág veszedelmei lassacskán elhalványulnak az odabenn lakozó fenyegetés mellett. A vadonban senki más nem mentheti meg őket, csak magukra számíthatnak.

Szerintem: 

Elég hosszú ahhoz a regény, hogy

egyes részei jobban tetszenek, mások viszont nem tudtak megfogni. Így nem is tudom egyértelműen azt írni, hogy tetszett vagy nem. Az egyik fele tetszett, más része kevésbé.

A kezdet jó volt, valami más. A PTSD-ben szenvedő Ernt Alaszkába költözteti a családját, és meg kell tanulniuk túlélni a rideg körülmények között. Jönnek új barátok, új kihívások, és kalandos is. Közben meg ott a feszültség, hogy Ernt állapota miképpen változik, mert néha az apa alakja félelmetesebb tud lenni, mint a farkasok, amelyek rájuk támadnak.
Van történelem, van túlélés, van komoly családi téma.

Aztán sajnos átmegy a történet tipikus Kristin Hannah történetbe. Ahogy Leni 17 éves kamasz lesz és visszatér a gyerekkori barát fess fiatalemberként, már nem családi történet, sokkal inkább szerelmes. A motívumokat meg össze tudom szedni más köteteiből a szerzőnek: a Fülemüle, az Út az éjszakába egy-egy cselekményszála visszaköszön, amitől olyan érzésem volt, hogy én ezt már olvastam, csak másképpen. Pl. a kamaszkori terhesség, és ahogy a gyerek egy elveszett barátra/szerelemre emlékeztet. Vagy: milyen áldozatra képes az anya a gyerekéért. Nekem így elveszett belőle az izgalom, és már kevésbé érdekelt, mi lesz a szereplőkkel.

Az eleje, amit tényleg tudok ajánlani és szerettem. Nagyon hangulatos lett az alaszkai vadon leírása, és szerettem, ahogy már a modern korban vagyunk, de ott olyan, mintha megállt volna az idő és mondhatni vadregényes az élet.

Hannah nagyon megfogta, milyen bonyolultak a szereplők közti kapcsolatok. Ahogy Ernt és a felesége egyszerre kapaszkodnak is egymásba, de bántalmazó is ez a viszony. Ahogy az asszony a családjához viszonyul. Ahogy az alaszkaiak segíteni próbálnak nekik. Talán Matthew és Leni kapcsolata túl idilli, de az a szál nekem különben is túl nyálregényes. Azzal együtt is, hogy Matthew fejsérülése milyen következményekkel jár. Mondjam azt, lehetett volna rosszabb is? Valamit elvesztett, valamit kapott és a happy endje nem marad el.

Sok benne az érzelem, a cselekmény egy-egy ponton kifejezetten érdekes is, és érzelmi oldalról szépen meg vannak fogva az ábrázolt események és a szereplők is. Bár van benne valami a romantikus regényekből is, azoknál többet vállal és teljesít is.

Idézet: 

A félelem, mint azt Leni megtanulta, nem egy apró, sötét szekrény, ahogy mindig is képzelte: melyben az embert szorosan körbefogják a falak, a fejét beveri a plafonba, a padló érintése pedig hűvös. Nem.
A félelem egy kastély, melyben szoba szobát követ, és melyeket egy végtelen folyosó kapcsol össze.