Fülszöveg: 

Mi történhetett azokban a hónapokban, amelyekből Grace szinte semmire sem emlékszik? Életbe vágó lenne összeraknia a hiányzó időszak eseményeit, és megtudnia, pontosan ki és mi ő, hiszen visszatérése után minden oldalról ellenségek fenyegetik a Katmare Akadémián. Hudson bosszút forral, és olyan titkokról beszél, amelyek talán örökre elszakítják Grace-t Jaxontól, miközben átláthatatlan hatalmi játszmák fonják be az életét. Ennél is nagyobb veszélyt jelent azonban egy ismeretlen gonosz erő, amely magának akarja őt. A lány hamar megtanulja, mit jelent ritka kincsnek lenni egy misztikus lényekkel teli világban. Ha elbukik, mindenki élete veszélybe kerül. A győzelemnek azonban szörnyű ára van; készen áll vajon megfizetni?

Szerintem: 

Jó hír: már nem annyira

Alkonyat saját verzió, mint az előző rész volt. Valamivel szerethetőbb ez a rész, bár szerintem még mindig egy gyengébb YA fantasy lányregény erős szerelmi szállal. De akkor nézzük sorba!

A cselekmény több, de most sem egy iskolai történet jutott róla eszembe. Grace 4 hónap után lesz újra ember és nem kőalak. (Az iskolát persze simán folytatja, meg is fordult a fejemben, mennyire lehet színvonalas az oktatás, ha 4 hónap kihagyás ilyen semmi tud lenni.) Ezzel együtt azonnal csodának kiáltják ki, 1000 éve ő az első kőszörny. Itt már ki is akadtam kicsit: az anyja ember volt, az apja varázsló – itt öröklődik, ki micsoda. Akkor ez a lány mégis hogyan lett kőszörny? De rendben, lenyelem.
Akkor kiderül az is, hogy a fejében ott van Hudson szelleme, akit csak a lány hall, és aki meg is jelenik a lelki szemei előtt. Vitázgatnak, de Hudson alapvetően segít neki, és a lány kénytelen rájönni, hogy ő mégsem az a pokol fattya, akinek eddig Jaxon lefestette. Ennek ellenére az a közös terv, hogy különválasztják őket, Hudson így visszatér, de az erejétől megfosztanák. És nekiállnak összeszedni a varázslathoz a kellékeket.
Ez különféle kalandokat jelent, versenyt és veszélyeket, ami kicsit olyan volt, mint a HP4 mágusos versenye.

Azt gondolom mondanom se kell, hogy Grace – Jaxon romantikázásnak eléggé betesz, hogy Grace fejében ott van Hudson. A végéig nincs ragozva, de Hudson is inkább flörtöl vele, mint ármánykodik. Így nagyon gyorsan belecsúszunk egy szerelmi háromszögbe, ami az ilyen tini történetek egyik rákfenéje. Két vámpír fivér, akik ugyanabba a mágikus lányba szeretnek bele? Hello, Vámpírnaplók! Ez még mindig jobb, mint az Alkonyat a vega vámpírokkal, de nem sokkal.

Aztán, ott van a mágikus világ hierarchiája és annak megváltoztatási terve. Jaxon nagyon naiv képet fest arról, hogy az apja után ő és Grace hogyan teszik emberségesebbé a Kör rendszerét. Mintha bármelyik természetfeletti lény olyan nyuszika lenne, aki lenyelné, hogy az örök 'erősebb a hatalmasabb' dinamika teljesen felboruljon.
Színre lép a vámpír királyi pár is, és nekem egyértelműnek tűnik, hogy ők sem vonulnak simán vissza, hogy Jaxon a helyükre léphessen. Pláne, egy egészen más iránnyal, mint amit ők képviseltek.
Grace körül is nagy a felhajtás, és mindenki meg akarja szerezni vagy megtörni. Kőszörnyként olyan erőt képvisel, amire 1000 éve nem volt példa. Grace barátkozik a helyzettel, próbál másokra támaszkodni, és még mindig a helyes szomszéd lány, aki nem nagyon fogta fel, mibe csöppent. Ennek ellenére mindig minden helyzetet ő ment meg, és kőszörnyként más olyan képességei vannak, hogy a harcokban is ő a nagy szám. Nekem el van túlozva, hogy mindig neki kell a megmentőnek lenni. Azt már nem is kommentálom, hogy alakítja úgy a cselekményt a szerző, hogy Grace mindig a legerősebb srác természetes párja legyen.

Észrevenni azt is, hogy Wolff továbbra sem tud rendesen többszereplős regényt írni. 2, legfeljebb 3 karakter van, akiket képes értelmesen mozgatni. Az első részben ez Grace és Jaxon volt, most pedig a Grace – Hudson páros veszi át ezt a szerepet. Jaxon némileg többet szerepel, és a barátaik is felbukkannak, segítenek összeszedni a mágikus szertartás kellékeit, de különben elvesznek a történetben.

A Grace – Hudson piszkálódás is jobban feküdt, mint amikor korábban Jaxonnal édelegtek. Most is azok a leggyengébb részek, amikor szerelemről beszélnek, vagy valaki arról tart monológot, hogy Grace milyen nagyszerű és erős, ha nincs is ezzel tisztában.
Az is haladás, hogy már nem gyűjti maga a könyv össze, hogy miről minek kellene eszembe jutnia. Így is megtalálom az eredeti hasonlót, de legalább látszatra eredetibb a történet, mint amilyen valójában.

Vagyis, minden téren olvashatóbb ez a rész, mint az előző. Így is túl van írva, így is felismerni a máshonnan vett ötleteket, és Grace még most is az agyamra megy, de már annyira nem szenvedtem a regénnyel.
Azért azt elborzasztónak találom, hogy már 6 résznél jár különben a sorozat. Elképzelni sem akarom, hogyan sikerült addig húzni.

Idézet: 

Minden ajándék valamilyen szempontból átok is, nem gondolod?