Fülszöveg: 

Reynevant, a medikust ellensége, a boroszlói püspök elítéli bűnei és boszorkányság miatt. A baj, úgy tűnik, mindig a nyomában jár: valaki vagy meg akarja ölni, vagy visszautasíthatatlan ajánlattal keresi meg, szíve hölgyét, Nicolette-et pedig elrabolják. Útja Sziléziába és Bohémiába vezet, ahol véres vallási háború dúl, az őt üldöző sötét erők pedig már nem rejtegetik ördögi természetüket…

Szerintem: 

Ugyanazt kaptam, amit

az előző két kötetben is. Azok nem tetszettek, ez sem tetszett. Azért nem bánom, hogy a történet végéig elértem, de nem lenne hiányérzetem akkor sem, ha félbehagyom a sorozatot.

Mert, nekem befejezetlen, noha Sapkowski elvarrja a szálakat. Reynevan utolsó szava is, hogy most már valószínűleg nem megy innen sehova. Vagyis, az út végére ért. A gonoszok bűnhődtek, szenvedtek az ártatlanok is, de az utak zárulnak a végére. Még egy-egy sor arról is akad, hogy a történelmi személyekkel mi történt. A huszita háború történetét érzem nagyon befejezetlennek, pedig egy-egy ponton már inkább éreztem ezek krónikájának a kötetet, nem Reynevan kalandjainak.

Megint azt a felállást kapjuk, hogy miközben zajlik a háború, Reynevan úton van, sokakkal találkozik és nagyon meg akarja találni Juttát. Amit különben érteni nem nagyon értek, ami volt köztük, ahhoz túl sok ez az elköteleződés, de legyen. Mellette egyre jobban belát a politika berkeibe, jól ki is ábrándul. Mert arra a következtetésre kell jutnia, hogy minden csak játszma és átverés, a szép jelszavak mögött nincs igazi tartam. Eladó minden.
A háború borzalmait különben alaposan ecsetelték, és a fordítónak kellően rettenetesre sikerült megírnia magyarul is. Amikor a városiakat simán lemészárolják, és lefejezik? Az nem kicsit volt fájdalmas rész. De ezt el is tudom fogadni üzenetnek – a háború rettenetes.

Van a történetben fantasy elem is, a varázslat itt létező erő, és ezzel még mindig nem békültem ki. Annyira részletesen vannak benne a huszita háborúk, a nemesek hatalmi törekvései, hogy ezzel miképpen fér össze a varázslat? Igaz, leginkább Reynevan olvas rá gyógyításkor, nincs túl sok ilyen jelenet sem. Azért jellemző, hogy Jutta vesztét majd egy gonosz varázslat okozza. Az különben is emésztendő rész: mágikus vérmérgezéssel fertőzik meg nyomorultat.

Még mindig nem vagyok oda a pikareszk jelleg miatt. Ugyan van egy nagy cél, Jutta megtalálása, de addig olyan, mintha csak bolyongana a háború sújtotta területen a főszereplő. Lineáris, halad a cél felé, és mégsem érzem annak, olyan szerencsétlenül jutnak egyik helyszínről a másikra.

Kevés a jellemábrázolás is. Értem, a háborúk a lényeg, és Sapkowski még világtörténelmi utalásokat is mellé tud szőni. Simán benne van a történetben, hogyan emelkedett fel Szent Johanna, bár ekkor még csak francia parasztlány, Jeanne D’ Arc. Egyes papok még ötletelnek is, hogyan tudnának maguknak hasonlót gyártani.

Sapkowski humora különben gonosz – ahogy a fenti beszélgetést azzal zárják, hogy a végén máglyára kell küldeni a nőt, mert nehogy azt képzelje, hogy a férfival egyenrangú és vezethet. Ott abszolút vicc, szórakoznak rajta, kívülről nekem az nem ment. És nem ez az egyetlen ilyen elem benne.

Végül, ami miatt még szenvedhettem: a nevek. Jutta és Reynevan azért ennyi oldal után beragadt, de a huszita vezérek vagy akár a trónra ácsingózó nemesek – reménytelen. Nekem nagyon jól jött volna a kötet elején egy ki-kicsoda.

Aláírom, hogy hatalmas munka van benne, de nagyon nem tudott lekötni. Nem szerettem se ezt a részt, se a trilógiát.