Fülszöveg: 

A tizennégy éves Amy Cahillt és öccsét a távoli Oroszországba csalja a titokzatos NRR távirata. Messzire az egyetlen személytől, akiben megbízhatnak.
Ezzel kezdetét veszi a hajsza a nácik által elrabolt kincsért, mely során fellebben a fátyol az orosz cári család meggyilkolásának titkairól. Az oroszországi kincsvadászat a Lucianek által állított csapdának tűnik, de a csalinak nem tudnak ellenállni…
Vajon mekkora kockázatot vállal Amy és Dan azért, hogy rájöjjenek, mi történt valójában szüleik halálának éjszakáján?

Szerintem: 

Eddig ez a rész volt talán

a leggyengébb a sorozatban, noha egy olyan történelmi témája volt, amit érdekesnek találok és olvastam is már róla. Vagyis, mentek Oroszországba és a Romanovok nyomába eredtek.

Kezdjük talán azzal, hogy nem szerettem, ahogy a gyerekek azt a történelmi részt felfedezik és amit a szerző átad róla. Itt Raszputyin pozitív szereplő, ez már eleve zavart, amihez hozzájön, hogy Amy szerint lehetett abban is valami, hogy különleges képességei voltak. Az ehhez képest már tipikus, hogy ebben a sztoriban is Anasztázia túlélte a merényletet, és gyermeke lett, aki őrzi a család emlékét. De ezzel kapcsolatos az, ami hitelesség szempontjából legjobban kiakasztott: Anasztázia lánya is vérzékenységben szenved, mint a nagybátyja, a kis cárevics. Csak éppen – ez egy olyan betegség, aminek a nők is hordozói, de a fiúk szenvednek benne. Viktória királynő gyerekeivel került be a királyi családokba, és a fiúk voltak fenyegetettek benne! Egyszerűen Anasztázia lánya, ha feltételezzük, hogy volt neki, hordozó lehetett volna csak, nem pedig ténylegesen vérzékeny! Tudom, de pont erről olvastam nem is olyan régen, így az ilyen tárgyi tévedésre érzékeny vagyok.

Mert ez a sorozat eddig ismeretterjesztő is volt, a mesés körítéssel. Most kevesebb történelmet is kapunk, és ilyen pontatlanság is van benne. Ok, ez nem történelem, biológia tárgykör, de akkor is! Akkor lett volna Anasztáziának fia, nem panaszkodnék.

Maga a kaland is olyan semmilyen. Kis fogócskázás, egy újabb kulcs és ennyi az egész. Nem ad semmi választ vagy visz közelebb ahhoz, ami érdekes lenne és átívelően rejtély. Vagyis, a gyerekek szüleinek sorsa, akit Irina gyászol, vagy a családok besorolása kapcsán újabb részletek. Egyik sincs.
Ezzel már elárultam azt is, hogy ez a kötet a szereplők jelleméhez sem adott hozzá semmit. Ugyanazt ragozza tovább, amit az előző kötetekben megtudtunk. Talán csak az egyik unokatestvér kap egy kicsit nagyobb szimpátiát, mert ő hajlana az együttműködésre és lehetne csapattag. Csak a közvetlen család… nem elég a jó szándék.

Korábban volt már viccesebb is, és gyakran a jelenetek is olyan… esetlenek voltak.

Vagyis, ez a kötet most kevésbé tetszett. Szerencsére, megint váltják az írót, és talán jobban alakul majd a folytatás. (És azt még mindig nem értem, hogy lesz meg az összes kulcs a végére, ha féltávnál még csak 11-nél tartunk.)