Fülszöveg: 

Amikor Kátya gyermekként először vehet szemügyre egy repülőt, a gép azonnal felkelti a kíváncsiságát. Néhány évvel később már biztosan tudja: szárnyakat szerez magának, és ha nem is az első, de a kevés női pilóta egyike lesz, akik a levegőből erősítik a Szovjetunió nácik ellen küzdő csapatait. Kemény harc vár rá, mire megvalósítja álmát – nemcsak a hideggel, az éhezéssel, a háború gyötrelmeivel kell szembenéznie, de tanárai, feljebbvalói és katonatársai nőkkel szembeni előítéletei is nehezítik a dolgát. Egy csapatnyi nőtársával együtt azonban olyan sikereket érnek el, hogy kiérdemlik a németektől az „Éjszakai boszorkányok” gúnynevet. Jekatyerina pedig megállíthatatlan, még a szerelem sem tarthatja vissza attól, hogy a végső győzelemig segítse hazáját.

Szerintem: 

Fura, a könyv milyen olvasmányélményeket hozott vissza. Ugyan olvastam, hogy Runyan Kate Quinn-nel kutatta együtt a témát, és A vadásznőben jelennek még meg az orosz pilótanők, nekem nem A vadásznő rémlett fel a lelki szemeim előtt. Sokkal közelebb éreztem

Alekszijevics Nők a tűzvonalban riportkötetéhez.

Ebben is, abban is, ami nagyon meg tudott csapni, az a nagy hitük. Amivel az átlag orosz megy és az életét is adja a hazáért. Nem számít, hogy férfi vagy nő. Egyszerűen nem opció, hogy a könnyebb utat válasszák vagy ne akarjanak győzni mindenáron. Alekszijevics ugyan elviszi addig, hogy a nagy illúzió miképpen törik meg és a rendszer milyen, Runyan az ideák földjén marad. Olvastam már az orosz sereg soraiban játszódó, II. világháborús regényt, és itt igencsak finomítva volt, hogy általánosságban mit kellett azoknak az embereknek kibírni, miközben ott volt a mániás hitük. Nélküle ép ésszel nem is lehetett volna túlélni. Runyan beérte azzal, hogy a pilótanők először férfi felszerelést kaptak, és említi, mennyire hiányoztak olyasmik, mint a bugyi. De egy megjegyzés és ennyi. Alekszijevics könyvében elolvastam, ez mennyire nem volt megoldott később sem. Nem volt női egyenruha. Van olyan visszaemlékezés, amikor a nők mennek elől, utánuk a férfiak. Katonák. És a nők után véres a föld, mert még betétet sem kaptak.

Szóval, nekem olvasás közben sűrűn eszembe jutott, hogy ennél sokkal rosszabb volt. Runyan számára az volt az érdekes, hogy a nemük miatt miképpen kellett dupla annyit tenniük, miként nem hittek bennük és lenézték őket a férfioktatóik, feletteseik. Inkább feminista vonalra tette rá, mint arra, hogy az orosz hadseregnek milyen hiányosságai voltak, ami mindkét nemet sújtotta.

Ez nem vesz annak az erejéből, hogy milyen erősek, bátrak, kemények voltak ezek a nők. Runyan kivétel nélkül példaképeket rajzolt, akik mindent a hazának adtak. Sokan az életüket is. Ugyan Kátya a főszereplő, de kb. bármelyik másik lány is lehetett volna, annyira egyforma erényekkel rendelkeztek.

De, ha már Kátya, akkor az ő esete arra jó példa, hogy kitartással el lehet érni a célt. A nagyanyja belenevelte, hogy az álmáért küzdenie kell, mert lány. Ő táncosként élte ezt meg, Kátya pedig a repülős iskolában kell, hogy jobb legyen, mint a fiúk. Ha nem, félrelökik. Közben nem hagyhatja, hogy olyan dolgok, mint a szerelem, elvonják a figyelmét. Kátya vasfegyelemmel menetel is a célja felé, nagyon öntudatosan, összeszedetten. Ennek ellenére a szerző mindent megad neki: jó barátnőket és egyben harcostársakat, de még a szerelem is meglesz. Az egyik fiú pilóta udvarolni kezd neki, és elég gyorsan házasság, nagy szerelem lesz a dologból. És Ványa nem kéri, hogy Kátya adja fel az álmait, igyekszik segíteni is neki. Még akkor sem kéri másra, amikor kitör a háború, és tudják, hogy a harctérre mennek. Igen, érik majd veszteségek és sok minden fog fájni neki, de ő mindig megy előre és eléri az álmait, tud boldog lenni. Talán egy volt, amire valahol számítottam, de azért sajnáltam: a férje az utolsó csaták egyikében elesik. De Kátya majd békét és szerelmet talál egy halott barátnője megözvegyült családtagjában, és túléli ezt is.

Mélyre nem megy a szereplőkkel, valahogy ugyanazt éreztem visszaköszönni mindenkiben. Ahogy a hazáért mindent odaadnak, ahogy menetelnek a győzelem felé. Ahogy összetartanak, támogatják egymást. Illetve, van az a tipikus férfi, aki lenézi a nőket és gáncsolná őket, de mivel annyira jó eredményeket produkálnak, nem tud mit tenni ellenük. De még őket sem mondanám igazán ellenségnek, mert ez a csoport már túllépett rajtuk. Tudják, ha mindent beleadnak, nem hibáznak, nem tudnak ellenük tenni.

Vannak mesélősebb, regényesebb részei a regénynek. Egy-egy jelenetet jól elkapott a szerző. Ugyanakkor a nagyobb időkeret – évek történetét mondja el, kb. Kátya egész életét átfogja – némi krónikás jelleget is adtak hozzá. Pár mondattal akár éveket is átfog, és mindig csak azt emeli ki, teszi fókuszba és ad neki külön jelenetet, ami kicsit nagyobb jelentőséggel bír. Kicsit olyan, mint amikor gyorsan vetítik egymás után a képeket, majd egynél megállnak, ránagyítanak, megnézik, hogy aztán újfent pergetve legyenek a kiemelésig. Ezzel együtt jár, hogy tárgyilagosabb, szenvtelenebb a szöveg stílusa. A pátoszt leginkább oda tartogatja, amikor a hazafias érzelmeket ragozza.

Nem rossz könyv, valahol érdekes is, csak pilótanőkről, háborúról olvastam már jobbat is.