Fülszöveg: 

Apollón élete nem habos torta, pláne most, hogy halandóvá változtatták, és száműzték az Olimposzról. Az öt ősi orákulum helyreállításáért és isteni hatalmának visszaszerzéséért küzdő Apollón (más néven Lester Papadopoulos) útját diadalok és tragédiák kísérik.

Most a San Franciscó-i öbölben található Jupiter-táborban a római félistenek az utolsó, mindent eldöntő ütközetre készülnek a gonosz római császárok triumvirátusa ellen.

Hazel, Reyna, Frank, Tyson, Ella és a sok régi barát csak Apollón segítségével élheti túl a támadást.

Sajnos a megoldás egy római uralkodó elfeledett sírjában rejlik, aki még az eddig megismert császároknál is elvetemültebb.

Szerintem: 

Közeledik a végjáték, de

Riordan szokás szerint nem vág a dolgok elé. Megint van egy nagy kaland, egy kis előremutatás a folytatásra, humor és veszteség is. Meg persze újraértelmezett mitológia, vegyítve egy kis római történelemmel.

Talán ezzel kezdem, mert most először van nem kiszámítható római uralkodónk. Ahogy már korábban írtam, ha a legrosszabb római császárokat kell megnevezni, Néró és Caligula azonnal beugrik – a Gladiátor óta meg nem nehéz Commudust harmadikként melléjük tenni. Most egy újabb szövetséges kerül melléjük, a címben is jelzett zsarnok. Az ő személyét nem lövöm le. Egy jó szál a történetben is, hogy rájöjjenek ki ő és elmondják a történetét. Nem egyértelmű a személye, kevésbé ismert is, vagyis kifejezetten jó választásnak tűnik.

Ehhez kapcsolnám, hogy lehet tanulni ebből a kötetből. A fent említett zsarnokról, de a görög-római mitológiáról is. Újfent felemlegetnek történeteket és személyeket Apollón mítoszaiból, és olvasva könnyen ragadnak ránk.
Tetszett az is, hogy szépen göngyöli a vonalat, hogy az istenek mennyire rosszak az emberekhez. Apollón most is kénytelen szembenézni azzal, hogy mennyit ártott istenként és milyen kegyetlen volt. Ez szintén tanító jellegű is lehet – nagyon szépen hozza, hogy a görög-római istenek emberszerűek, és mennyi negatív tulajdonságuk is volt.

Ha már Apollón – a jellemfejlődése ezzel a résszel is folytatódott. Bár továbbra is azok a részek a leginkább szórakoztatóak, amikor előszedi a ripacs énjét, már kap egészen hősies lépéseket is. Vannak olyan megnyilvánulásai, ahol fel lehet rá nézni. Szépen elbúcsúztatja Jászónt, a végsőkig ott áll Frank mellett, és sérülten sem menekül, hanem a barátaira gondol és megy át a másik csatatérre a nagy összecsapásnál.

A karakterek különben mesébe illenek. Vannak az egyértelműen jók és hősiesek, meg az alávaló gonoszok. Humor okán van, aki kap egyedi színt – mint a légióslány, aki rendszeresen kiszökik a táborból nimfákkal randizni.
Ennek megfelelően az alapkonfliktus is adott: vannak a jók, akik a császárok ellen küzdenek, akik világuralmat akarnak. Már Meg is egyértelműen helyet foglal, és nincs szürke karalter. Mindenki illik az egyik oldalra, és nincs átállás.

Változatos a cselekmény, és a szerző most is jól keveri a különféle kalandokat és hangulatokat. Meg tudott nevettetni, míg máskor könnyezni lett volna kedvem. Bár Frank nem tartozott a kedvenc Argo félisteneim közé, az ő nagyjelenete és önfeláldozása talán még jobban sikerült, mint az előző kötetben Jászón hasonló története. Izgalmas, van fordulat és még mindig nagyon kreatív. Nagy ötlet az egyiptomiból átképzett isten, de Apollón zenés eseményeit is bírtam. Amikor Dean Martin rikácsolással kergeti el a hollókat… az kész.

Gyorsan végig lehetett olvasni, kifejezetten olvasóbarát történet. A végén van szómagyarázat is, a szedésén meg látszik, hogy azért kisebbeknek szánta Riordan. Nem gond, én felnőttként is szerettem.

Idézet: 

Hogyan különböztetheted meg a rendes álmot a rémálomtól?
Ha könyvet égetnek benne, akkor valószínűleg rémálom.

– Szedd össze magad, légiós! – rivallt rá Hazel. – Mi erre szerződtünk. Megvédjük Róma örökségét.
– A saját császáraitól – felelte Thomas elkámpicsorodva.
– Nem szívesen mondom ezt – vetettem közbe –, de a birodalomra mindig is a saját császárai jelentették a legnagyobb veszélyt.

Soha ne becsüld alá több ezer ember erejét, akik mind ugyanazt hiszik. A maguk ízlése szerint tudják alakítani a valóságot. Néha a jó ügy érdekében, néha nem.

– Kifutunk az időből. Ha csalhatunk, akkor csaljunk.
Rájöttem, hogy ez szörnyű utolsó mondat lenne.