Fülszöveg: 

Az alkimista lányának különleges esete folytatásában Mary Jekyll, Beatrice Rappaccini, Catherine Moreau, Justine Frankenstein és Diana Hyde, miután segítettek Sherlock Holmesnak és dr. Watsonnak a Whitechapel-gyilkosságok megoldásában, békésen éldegélnek a londoni Jekyll-házban.

Ám amikor Mary táviratot kap arról, hogy Lucinda van Helsinget elrabolták, az Athéné Klubnak az Osztrák–Magyar Monarchiába kell utaznia, hogy megmentsenek egy újabb, rettenetes kísérlet alatt álló fiatal nőt.

Hol van Lucinda, és mit csinált Van Helsing professzor a lányával? Meg lehet még menteni őt időben? Marynek és barátainak új szövetségeseket kell találniuk, szembe kell nézniük régi ellenségeikkel, és meg kell akadályozniuk, hogy a titkos Alkimista Társaság megvalósíthassa terveit.

Itt az ideje, hogy a szörny-leányok legyőzzék a múltat, és kezükbe vegyék saját sorsukat.

Szerintem: 

Mivel sorozat 2. kötete, ilyenkor

mindig merengek azon, mennyire kell előismeret. A legtöbbször könnyű eldönteni, de Goss eme kötete nem adta magát ilyen könnyen. Egyrészt, a jelen eset, Lucinda van Helsing megmenekítése, érthető lenne magában is. Ugyanakkor van egy olyan világépítés már mögötte, ami igényelné az előző kötet ismeretét.

De nem ezen múlott, hogy nem szerettem ezt a regényt. Sokkal inkább azon, hogy jó 800 oldalas monstrum, és egyáltalán nem volt benne annyi cselekmény, ami ezt a méretet igényelné. Túl egyszerű a cselekmény, maga a kaland. A kötet pedig tele van plusz és felesleges jelenetekkel – nagyon sokat beszélgetnek és teáznak, ami nem viszi előre a cselekményt. Egy ponton már frászt kaptam attól, ha leültek enni. Nagyon sokszor tesznek így benne, és még szereti is részletezni Goss, hogy pl. míg Beatrice vega, Diana minden édességért odáig van. Még az sem tudott felvidítani, hogy a budapesti jelenetben egy cukrászdában a magyar desszerteket is végigkóstolják. Valahogy nem azt várnám egy fantasy regényben, hogy a Rigó Jancsi történetét ismerem meg.

A koncepció, ami elsőre ötletes volt, már inkább megfáradt. Továbbra is a nagy gótikus horror történetek adják az alapot, és most a körbe bekerül Dracula. A gróf maga is része a cselekménynek, és főbb szerepet kapnak a vámpírok. Jön Mina, Harker és a szokott szereplők mellettük: Sherlock Holmes és Watson doktor meg a Nő (Irene Adler), Jekyll/Hyde, HG Wells teremtette alakok, Frankenstein és még sorolhatnám. Továbbra is a nagy szereplők lányai kerülnek előtérbe – bár egyes esetekben a teremtmény jobb megnevezés lenne. Annyira női is ettől a történet, hogy azt már soknak találtam.

Az összes főszereplő – nő/lány. A segítőjük, aki legtöbbet mellettük lesz, Irene Adler, szintén asszony. Most ráadásul az Alkimista Társaságból is többet kapunk, és meglepetés, kiderül, hogy az egésznek az élén egy nő áll. Mennyire gonoszkodjak? Kicsit olyan volt, mintha Rice A kárhozottak királynőjének alapja lenne nagyon bénán kiforgatva, ezúttal Ízisz papnőjével. A férfi szereplők éppen csak feltűnnek, és a lányok életében sem játszanak döntő szerepet. Ennek a kötetnek még Sherlock Holmes alakját is sikerült jelentéktelenné tenni.

Most sokan idegesítettek. A kiemelt szereplőnek Mary-t érzem, és nagyon nem szívleltem, ahogy okoskodik. Nagyon nem esett jól az a koncepció, hogy Holmes tanítványának és csodálójának tartja magát, aki igyekszik felérni a példaképéhez. Közel sem éreztem benne azt a pluszt, ami Sherlock sajátja.

Nem tetszett, ahogy a cselekmény alakul. Nagyon kényelmesnek érzem, ahogy kikerüli az összecsapást és egy kompromisszumos megoldás születik a végére. Ha nem tudsz valamit elpusztítani, épülj be és igyekezz belülről változtatni.

Pedig a világát szeretném. Az tetszik, ahogy a valódi történelmet keveri a korszak nagy történeteinek szereplőivel. Ebben a történetben ugyanúgy Bécs utcáin jár Dracula gróf, mint dr. Freud. Még azt is el tudom fogadni, hogy milyen hátteret találtak ki, miért születtek meg ezek a lányok és miért kísérleteztek velük az apáik/teremtőik.

Csak sajnos a tempó lassú, sok a kitérő és nagyon kényelmes a cselekmény. Ahogy már írtam, sok a kitérő jelenet. Mi több, kifejezetten zavarónak találtam, ahogy Goss a hősnőit megszólaltatja jelen időben a lapokon. Miközben a történetük regényként íródik, ők beékelve narrálnak, veszekednek, megjegyzéseket fűznek.

Próbálkoztam, de ez most nem volt a fogamra való.