Fülszöveg: 

Timothy ​Hunter gyanútlanul éli a kamaszok mindennapos életét, mit sem sejtve arról, hogy belőle válhat korának egyik leghatalmasabb mágusa…

Persze, csak ha ő is ezt szeretné. A döntésben nem marad magára, egy nap felkeresi őt a Ballonkabátos Brigád az élen John Constantine-nal, és felkínálják számára a választás lehetőségét: velük tarthat egy döbbenetes utazásra, ahol bemutatják neki a varázslat jelenét, múltját és a jövőt, a rejtett világokat és a multiverzumot keresztül-kasul átszövő hatalom láthatatlan pókhálóját.

A nagyhatalmú mágusok felnyitják Tim szeme előtt a mágia könyveit, és a fiú annyit olvashat belőlük, amennyit csak bír. Végül pedig meg kell hoznia a döntést, akarja-e a varázslat útját járni. Ahogy közeledik az igazság pillanata, vezetőiben akaratlanul is felmerül a kérdés: ha Tim az ezzel járó veszélyek és a megfizetendő ár ismeretében is igent mond a varázslat világára, vajon mihez kezd majd azzal a gigászi erővel, amit elnyer – és legfőképpen ők mihez kezdenek majd, ha a fiú hatalma teljes birtokában netán a sötétség szolgálatába áll?

Szerintem: 

Nagyon a szerző története, egy az egyben

megismertem benne azokat a témákat, amelyeket több történetében feldolgoz. A hit ereje, a mágia és halhatatlanok köre – az emberi történelem hullámzása. Az is lett a végeredmény, hogy a történetet nagyon imádtam, a főszereplőt meg nem. Nagyon nem.

Talán ezzel kezdem. Miért irritál engem Timothy? Gyerek, és akként is viselkedik. Kap egyértelmű utasítást, és nem tartja be – mint amikor Tündérországban letér az útról vagy ajándékot fogad el a tündérek királynőjétől. Rácsodálkozik a dolgokra, néha hisztis. Mindez rendben is van – a korához illik, sokkal jobb, mintha egy koraérett minifelnőtt lenne. Talán azzal van bajom, hogy Tim különlegesnek számít. Nagy mágus lehet belőle, és ekként is kezelik. De a történetben semmit nem csinál, amivel erre rászolgálna. A fantasy elem, az hiányzott nekem belőle. Átlagos embergyerekként járja végig a történetet, és csak az utolsó jelenetben van egy szikra, hogy nem csak az a geek, akinek addig tűnt.

A képregény felépítése egy mágikus Karácsonyi ének. Itt nem a múlt karácsonyok szellemei, hanem varázslattal élő ballonkabátosok kísérik hősünket a múltba, a jelenbe, a jövőbe és Dickens sémáját meghaladva más világokba.
Izgalmasnak találtam, ahogy a kalandok és a tartam keveredik bennük. Történeteket mesélnek, és közben ott vannak a tanulságok, amelyeket Gaiman már annyiszor körbejárt. Miért nem változtathatsz a sorsodon, ha tudod, hogy minden és részben miattad ér szörnyű véget? Hogy születtek az istenek? Milyenek a halhatatlanok? Gaiman hozza is a visszatérő alakjait – megyünk Álomhoz, de beköszön a Halál is. Constantine is kapocs a DC-hez és más képregényhősök is feltűnnek benne. Superman is, hogy a legismertebbet megemlítsem. Játszik azzal, ahogy ismétlődnek az események és visszatérnek szereplők. Pl. az angyalok vagy Iaszon – Jason.

Sok kis részlet, sok tartalomdarabka, amit a konkrét cselekménytől függetlenül lehet rágni és gondolkodni rajta. Mivel az Arthur-mondakör az egyik gyengém, engem talán Merlin és története fogott meg legjobban, de pl. az angyalok lázadása is szépen görgetve van és nézegettem is a képeket, hogy az arcokat, hasonló vonásokat keressem. A világépítés tehát duplán betalált: megírva és megrajzolva is.

Mellette meg kalandok és kisebb történetek vannak. Van tündéri alku, ami egy népmesét idéz. Van Baba Jaga, amely egy elborult Jancsi és Juliska történetként is felfogható. A tündérek vására? Gaiman Csillagpora be is ugrott.
Színes, változatos, és működik tőle az út, amit Timnek be kell járnia. Nem csak a mögöttes tartalmak, de a jelen kalandok és izgalmasak is tetszettek.

Ha már emlegettem, a grafika is tetszett. Nem az a tipikusan szép, de kifejező és néha szinte fotografikus. Az arcok kifejezőek, a színezés szép és imádtam, ahogy a történetnek megfelelően játszik a stílusokkal is.

Meglepem vele magam, mert kisebb elvárásaim voltak, de ezt a történetet tudtam szeretni. Újabb jó Gaiman-képregény a polcomon.