Fülszöveg: 

Soha ​semmi nem ér véget. És amiről azt hisszük, eltűnt, akár egy nehezen felidézhető álom, csak átalakul, hogy meglepjen bennünket, és aztán tovább álmodjuk.

Egy ilyen továbbálmodás a Sandman-gyűjtemény 5. kötete is, amely az eredeti sorozat lezárása után íródott Sandman-történeteket tartalmazza. A Végtelenek újabb – modern és történelmi, sőt akár eónokkal ezelőtti korokba helyezett – történetei örömet szereznek vagy kétségbe ejtenek, elgondolkodtatnak halálról, pusztításról és végzetről, vágyakozással töltenek el, és újabb álmok felé sodornak.

Az ünneplés és az időben létezés történetei ezek: különleges alkalmakból megírt szövegek, amelyek tovább gazdagítják a Sandman-univerzumot. A VÉGTELEN ÉJSZAKÁK karakterközpontú történeteit és az első Sandman nevű szuperhősre fókuszáló ÉJFÉLI SZÍNHÁZ-at egy egészen különleges mese, AZ ÁLOMVADÁSZOK két változata foglalja keretbe: a Sandman megjelenésének tizedik évfordulójára készült, a Sandman-mítoszt a japán mitológiával ötvöző novella Yoshitaka Amano illusztrációival, illetve ugyanennek a történetnek a képregényverziója, amely P. Craig Russell adaptációjában, tíz évvel később készült el. Mert a Sandman Végtelen: minden időben és minden kultúrában álmodható – és talán maga Shakespeare is az Álomúrtól tanulta, hogy: „olyan szövetből vagyunk, mint álmaink”.

Szerintem: 

Ezzel a kötettel már más irányba haladt Gaiman és a rajzolók. Már nincs meg a történeti kohézió, ami korábban. Nem a 4. vége után járunk, hanem

spontán történeteket kaptunk, aminek Álom és testvérei a főszereplői.

Ettől még izgalmas a gyűjtemény, de felettébb sokszínű is. Minden képregény egy-egy más világ és gyakran nem is adja könnyen magát, miért kerülhetett be a kötetbe. Ok, ezzel túloztam, az azonos szereplők összekötik őket, de van olyan benne, amiben nem keveset kell várni, mire az egyik testvér felbukkan. Vagy annyira kicsi a szerepe, hogy szinte el is veszik benne.

A más világot grafikában is értem. Egészen szépek is vannak, amelyek mesefilmben is megállnák a helyüket. Más annyira posztmodern, hogy csak fogtam a fejem, hogy felfogjam, mit is nézek és olvasok. Delírium története – az akár önálló művészeti alkotásnak is elmenne. Még nem volt drogos trippem különben, de nem tartom kizártnak, hogy az valami olyasmi, amit itt végignéztem képeken.

Nem túlzottan a szerkezetet érdekelt, de azért pár dolgot észrevettem. Az egyik, hogy ez egy keretes válogatás. A róka és a szerzetes meséje az első, de egyben az utolsó történet is. Ezzel már fel is vetül egy kérdés: miért van kétszer elbeszélve? Elsőként novellaként kapjuk meg, amelyhez rajzok is készültek. A kötet végén pedig hagyományos képregény. Nekem ez leginkább azt mutatta meg, hogy más-más zsáner, és mégis, mennyire képes ugyanazt a tartalmat megjeleníteni és átadni. Legfeljebb, más eszközzel. Amit az egyik szavakkal, a másik képekkel fest. Lehet játszani a hangsúlyokkal. De az üzenet, az nem változott.

Ez különben is az egyik legszebb és egyben fájdalmas története a kötetnek. Álom szavait kölcsönözve: Ez nem igazság. Tényleg nem az. De ez a képregény és ez az univerzum soha nem arról szólt, hogy elérjük a happy endet. Legfeljebb az erkölcsi rend visszaállítása történhet meg, amit itt meg is kapunk. A róka megfizet az úrnak, bár jó kérdés, hogy ezt az mennyire fogja majd fel őrületében.

Közben pedig Álom történetei (2 rémlik) jelennek meg, illetve megismerjük az eddigieknél is jobban a testvéreit. Van, aki önállóan is szép karriert futott be – Halál egyik legjobb ábrázolása az, amit a szerző kitalált. De kifejezetten tetszett Végzet és az ő megkerülhetetlensége. Bár így kimondva nincs, de Vágy történetét viking kalandként olvastam. Abban is minden megvan, ami azokban a történetekben lenni szokott: halál és kegyetlenség, nagy szenvedélyek és nem a happy end a lényeg. Az egész mást jelent abban a kultúrkörben, mint nálunk.

Két dolog van, ami ebben a világban, de különben ebben a kötetben is nagyon megfogott. Az egyik, a rajzolói ötletesség. Ahogy Álom alakja illeszkedik a világba, amelyben a történet játszódik. De Halált is mondhatnám. Mindkettejüknek megvan az egyedi, jellegzetes vonásuk,d e különben illeszkednek a környezethez. Legyen az egy rejtett Velence, a japán mondavilág vagy egy drogos tripp.
A másik, hogy tartalmasak. Van bennük olyan kis bölcsesség, amit a kötettől függetlenül is vihetünk magunkkal. Ebből a részből ez nekem különben az igazság. Ami nincs – de az álmokban létezhet egyfajta kárpótlás, ha nem is érzem tökéletesnek ezt a kifejezést.

Ha valaki művészi képregényre vágyik, és nem az alapján ítéli meg az alkotást, hogy éppen mi zajlik a készítő körül, akkor ezt a sorozatot merném ajánlani. Nagyon kalandosan, egy jó történetként indul, de egyre több mélység és művészet kerül bele. Az Álommal megismert Halál, vagy éppen Fényhozó pedig csak tovább növeli az értékét.