Fülszöveg:
„A náci rémtettek zsidó áldozatai és azok a balszerencsés hadifoglyok, akik mindezeknek tanúi voltak, megérdemlik, hogy hallathassák a hangjukat.”
Az Auschwitzban vallási és etnikai alapon fogvatartottak sorsáról számos beszámoló született, kevésbé ismert azonban, hogy a hírhedt haláltáborban hadifoglyok is voltak. Colin Rushton hiánypótló írásában Arthur Dodd és más elfeledett brit katonák történetét meséli el, akik közül sokan közel két évet töltöttek a minden képzeletet felülmúló borzalmas munka- és életkörülmények között. A folyamatos fenyegetettség ellenére emberek tudtak maradni, sokszor életüket kockáztatva segítették a náluk még nyomorúságosabb helyzetben lévő, az auschwitzi hierarchia alján elhelyezkedő zsidó rabtársaikat – ételt, ruhát juttattak nekik, és a lengyel partizánokkal együttműködve próbálták támogatni szökési kísérleteiket.
A szörnyűségek és a rémálmok életük végéig kísértették őket, a háborút követően mégsem részesültek semmiféle jóvátételben vagy lelki támogatásban. Az Auschwitzi szabotőrök gördülékenyen és olvasmányosan mutatja be a történelem eddig ismeretlen szeletét, méltó emléket állítva a hősies hadifoglyoknak.
Szerintem:
Colin Rushton nem regényt írt, ez a kötet inkább
a tényirodalom tárgykörébe tartozik. Leginkább egy riportsorozat jut róla eszembe, bár nem pontosan az.
A kiemelt szereplője Arthur. Az angol fiatalember életútját követjük: van szó a családjáról, ifjúságáról, szakmáról. Majd kitör a világháború, és látjuk, ez miképpen érinti, hogyan igyekszik kivenni a részét a terhekből úgy is, hogy egy sérülés miatt aktív katonai szolgálatra nem alkalmas. A kötet lapjain megjelenik a háború is. Így tulajdonképpen sokáig tart, amíg eljut a címben megjelölt célhoz. Auschwitz.
A kötet érdekessége az, hogy a brit hadifoglyok azért más helyzetben voltak, mint a zsidók. Kicsit több lehetőségük volt, így lehettek szabotőrök is, amit szintén jelöl a cím. Nem kell nagy dolgokra gondolni, abban a helyzetben nem lehetett komolyan akadályozni a németeket, de ez jelentette azt, hogy még fogolyként sem adják fel.
Arthur kapcsán azt érdemes kiemelni, hogy miképpen igyekezett segíteni a zsidó foglyoknak. Leginkább olyanokat tudott megtenni, hogy csempészett nekik ételt, vagy szerzett ruhaneműt, pl. zoknit a részükre. És az át is jön a kötetből, hogy egy ilyen látszólag apróság is mennyit jelentett abban a helyzetben.
Arthur Dodd különben maga is megírta az emlékiratait, amelyek elég népszerűek is lettek a II. világháború után. Rushton kötete létjogosultságát talán az adja, hogy bár Arthur történetét használja alapnak, teszi mellé mások történeteit is.
Hiszen egyfajta függelékként Arthur történetét követik mások beszámolói, vélemények Arthur memoárjáról és egy cikk arról is, hogy az angolok miképpen bántak a hazatérőkkel. Több akar lenni, mint Dodd memoárjának újrázása.
Az már más kérdés, hogy nagy az aránytalanság. Sok-sok hadifogoly története van pár oldala összenyomva, szinte csak egy-egy gondolat jut nekik, míg Arthur Dodd története elfoglalja a kötet 2/3-át. Gyakran nincs is igazán olyan esemény, amiről tud szólni egy-egy megszólaltatott.
De az különben is igaz, hogy a katarzis, valami nagy és regénybe illő nincs ebben a kötetben. Tényeket akar ismertetni. Ez egy olyan történet, aminek így is van drámai ereje, borzalmak tanúi lettek ezek az emberek. Csak éppen, ha valami regényesre vágyik az ember, egy nagy kalandra, azt hiába teszi.
A stílusa sem a regényeké. Kicsit olyan, mintha fogták volna egy túlélő elbeszéléseit, és azokat leírták volna naplószerűen. Tényszerű, és nem akar érzelmes lenni, vagy érzelmeket közvetíteni. Azt pl. kiírják, hogy elkeseredtek vagy szomorúak voltak, de nincs törekvés sem arra, hogy az olvasóval éreztessék is. Az is tényadatként szerepel, hogy a látottak mit váltottak ki belőlük.
A kötetet listák, képmelléklet is színesíti. Ezzel is reálisabbá, hitelesebbé téve magát. Azért nem bírom megállni, hogy ne jegyezzem meg, ezekben is Arthur Dodd látható legtöbbször.
Én többet vártam. Ha nem is regényesebb, de egy érdekesebb történetet izgalmasabban elbeszélve.
