Fülszöveg: 

„Mi nem egyszerűen csak rabszolgák voltunk, hanem a rabszolgaság romantikusai” – írja Alekszijevics könyve előszavában, mely mind ez ideig a legkegyetlenebb számvetés arról, mi történt Afganisztánban 1980 és 1989 között. A fehérorosz írónő az Afganisztánt megjárt katonákkal s az elesett fiaikat gyászoló anyákkal folytatott megrázó beszélgetéseit fűzte dokumentumregénnyé, elsősorban azt a kérdést vizsgálva: miként válhat az ember számára természetessé a gyilkolás. A könyv 1991-ben sokkoló erővel szembesítette az orosz társadalmat mindazzal, amit a szovjet hadigépezet Afganisztánban elkövetett, s egyúttal keserű ítéletet mond a „rabszolgaság romantikusait” kinevelő militarista rendszer fölött.

Szerintem: 

Lassan végig érek Alekszijevics riport-kötetein, de még mindig meg tud csapni, milyen

rendszer volt a Szovjetunió világában. A háborús téma miatt különösen fájdalmas is olvasni, hogy miképpen mentek a fiatalok hittel telve egy értelmetlen háborúba meghalni és megnyomorodni.

Azt különben hamar megjegyzem, hogy ez nem a történelmet magyarázza. Nem foglalkozik azzal, hogy mikor, kik és miért vonultak be Afganisztánban, nem magyarázza a katonai hadműveleteket és a világ reakciójával vagy szovjet politikával sem foglalkozik. Egy egész más módszerrel visz be a rettenet közepébe.

Interjúkötet, és azok szólalnak meg, akik átélték ezt az egészet. A megnyomorodott, túlélő katonák. Olyanok, akiknek talán megmaradt minden végtagjuk, de a lelkükben annál több sérülést szereztek. Mit éltek át, hogy lehet visszailleszkedni, miképpen változott meg az életük, a nézeteik és a szovjet rendszerhez való viszonyuk? Az anyák, akik elvesztették a fiukat. A feleségek, fiatal nők, akik eltemették a férjüket, és maguk igyekeznek nevelni a gyermeküket, ha volt.

Interjúkötet, vagyis a szerző teljesen háttérben marad. Csak visszaadja az elmondott történeteket – elég erősek, hogy hassanak magukban is. Sokfélék: járunk csatamezőn, kórházban, szovjet hétköznapokban és temetőkben. Soha nem lehet tudni, a következő megszólaló melyik közegből érkezett, és miről fog mesélni.
Természetesen vannak közös elemek – ahogy a büszke, szovjet anya elengedte a háborúba a fiát. Ahogy büszkék voltak rá. Az a fájdalom, amikor a fiatalember helyett csak egy cinkkoporsó tér vissza.

Szimpatizáltam azzal, ahogy a történet magában hathat. Alekszijevics nem magyaráz, saját érzelmeket nem visz bele. Az olvasó kialakíthatja az olvasottak alapján a maga képét.

Nehéz lenne megmondani, mi benne a leginkább hatásos. A drámák? Vagy, ahogy egy abszolút és elnyomó rendszer agymossa a tagjait? Mindkettő fájdalmas, és míg a gyász és fájdalom nyersen a lapokon van, a rendszer leírása a sorok között vár ránk.
Különben jól jellemzi a rendszert, hogy a szerzőt perbe fogták a könyvért. Ez a kiadás ennek a történetét és végigveszi, és hozzá köti az olyan elődökhöz, mint Peszternak. Mivel nemrég olvastam a Zsivágó doktor megszületéséről, kiadásáról, ez különösen megragadta a figyelmem. Itt is kapunk egy elrettentő példát arról, hogy még a sajtószabadság is hogyan ásható alá, és járatják le a szerzőket. Hogy a rendszerrel szembemenni, bármilyen kritikát megfogalmazni, mibe kerül.

A szöveg igyekszik visszaadni a megszólalók hangját. Ez nyelvi változatosságot, hitelességet visz bele. Kifejező, őriz elemeket a szóbeliségből.
Természetesen a szerkesztettség is érezhető: nem csak egymásra dobott beszédek ezek, közvetítenek egy üzenetet, egy tragédiát.

Megrázó volt ez is, engem további informálódásra is sarkall. Hogy mi is volt ez a háború, miért kellett a szovjeteknek- vagyis, azt a történelmi oldalt, amit a kötet direkt hagy ki, kedvem lett megismerni.

Idézet: 

Hogy mit értettem ott meg? A jó sohasem győz. A rossz nem lesz kevesebb a világban.
Az ember borzalmas. De a természet szép…