Fülszöveg: 

A húszéves Brooklyn „Bee” Turner számára a gyász régi ismerős. Miután hatévesen szemtanúja volt édesanyja brutális meggyilkolásának, Brooklyn zárkózott, sebzett, és – mindenki szerint – egyenesen kiállhatatlan lett. És a lánynak tökéletesen meg is felel, ha elviselhetetlennek tartják, hiszen így senkit sem kell közel engednie magához.

Ezért aztán teljesen felkészületlenül éri, hogy miután– szó szerint – belebotlik Finn Chambersbe, az egyetem hírhedt szoknyapecérébe az egyik helyi együttes énekesébe, a fiú makacs elszántsággal igyekszik összebarátkozni vele, Brooklynban pedig veszélyes vonzalom támad iránta.

Tudja, hogy ami köztük van Finn-nel, az több lehet szexnél.

Talán több barátságnál.

És talán több még szerelemnél is.

Ám amikor felbukkan a múltjából egy fenyegető árny, és minden eddiginél nagyobb kihívás elé állítja őt, Brooklyn eléri a töréspontját. Tizenöt év után először kénytelen szembenézni a gyászával és az emlékeivel, miközben halálos macska-egér játékba bonyolódik egy láthatatlan ellenséggel.

Mert néha más démonokkal is szembe kell néznünk, nem csak azokkal, amik bennünk rejtőznek…

Szerintem: 

New adult romantikus némi traumával a szereplők múltjában – a zsánerben

elment. Tizenkettő egy tucat az ilyenből – az ismert klisékből van összerakva. Vagyis, nem vált meg semmit, de aki ezt a típust szereti, jól ellesz vele.

A történet a karakterekre koncentrál. Sérült, bizalmatlan lány, aki összetalálkozik az egyetem egyik szívtiprójával, és mire észbe kapnak, már komoly viszonyuk van. Bár ebben is gyorsnak találom az egymásra találásukat, legalább a látszat megvan. Nem esnek egyből ágyba, hanem küzdenek a vonzalom ellen. Amíg már nem – onnan meg minden egyre komolyodik közöttük. Cselekmény nem sok van, inkább Brooklyn érzelmi hullámzását követjük. Ahogy magával, Finn-nel is küzd, majd szép lassan elkezd felengedni.

A csavar az akar lenni, amit Finn titkol előle. A lány múltjában ugyanis van fél év, amire nem emlékszik. Az anyját megölték, ő pedig otthonban volt, amíg az apja hazatért az üzleti útjáról és magával vitte. Finn annak a fél évnek a része – működhetett volna, csak két dolgot nagyon nem talált el a szerző.
1: olvasóként nagyon egyértelmű, hogy a fiú, aki gyerekként a lány támasza volt, az Finn. Érzem a szándékot, hogy meg kellene lepődni, amikor ez Brooklynnak is leesik, de egyszerűen nem lehet. Annyira kettejükre koncentrál az egész regény, hogy adja magát, hogy Finn és az a gyerekkori barát ugyanaz.
2: nincs értelme annak, hogy Brooklyn megsértődik és árulásnak veszi, hogy Finn nem mondta el neki, honnan ismerik egymást. Nekem az lett volna a természetes reakció, hogy örül neki, hogy megtalálták egymást felnőve. Nem pedig kiakad. Érzem belőle, hogy ez csak a műbalhé, amivel a happy end késleltetve van. Kell egy buta indok, ami miatt szétmennek, hogy a romantikus zsáner szerint majd békülhessenek és még boldogabbak lehessenek a végére.

Én nem szeretem ebben a zsánerben, hogy ennyire csak a szerelmespárra épül. Itt még csak nézőpont váltás sincs, így Brooklyn rátelepszik mindenre. Van egy barátnője, van Finn és ennyi. Pedig lenne az életében más is, amin lehetne dolgozni. Utálatosnak találtam azt is, ahogy az apjával való kapcsolatát kezelte a könyv. A nagy részében azt hittem, nincs is neki, árvaházban vagy nevelőszülőknél nőtt fel. Nem hiszem el, hogy terápiára jár, meg igyekszik dolgozni a kapcsolatain, az apja meg ennyire nincs is jelen. Az meg nagyon nem példamutató, ahogy a végén kiírja az életéből. Még csak esélyt sem adnak annak, hogy valamit felépítsenek.

Mennyire szimpatikusak a szereplők? Különösebben nincs velük bajom, csak a zsáner egy-egy típusának túlságosan megfelelnek. Lexi a szinte fehérmájú, kikapós barátnő, aki kirángatja Brooklyn-t a lelki szakadékokból. Finn a csajmágnes, aki Brooklyn mellett varázsütésre papucs lesz. Brooklyn meg a sérült lány, aki a történetben felépül és szerelem, barátság is összejön neki.
Kár volt beletenni a férfit, aki annak idején megölte Brooklyn anyját. A végére derül ki, hogy a szabadulása óta figyeli a lányt és rá is fog támadni. Ahhoz túl kevés, hogy thriller színezetet adjon a történetnek. Hiteltelen is – nekem jobban működött volna, ha Brooklyn a börtönbe ment volna be hozzá, hogy szembenézzen a traumájával. Így csak felesleges, időhúzó thriller betét egy nagyon romantikus regényben.

Stílusában a klasszikus lányos new adult. Érzelmes, hosszasan és mélyen megírva. Lexinek próbált azért más stílust adni, de különben egysíkú. Azon így utólag is el vagyok hűlve, hogy Finn gyerekként micsoda szabatosan fogalmazott. Szinte jobban beszélt akkor, mint a jelenben menő zenész egyetemistaként.

Olvasva különben ennyire nem bántott, elvoltam vele, de átgondolva az egészet, túl sok olyasmit találok, amit ebben a zsánerben nem szeretek.

Idézet: 

… van egy pont, amikor muszáj végre elengedned azt az életet, ami nem lehetett a tiéd, és el kell kezdened élni azt, amelyik jutott neked…