Fülszöveg: 

Egy ​mindent irányítani akaró herceg.
Egy éles eszű kékharisnya.
És egy őrjítő vonzalom.

A hűvös, szőrszálhasogató montfordi herceg elvárja, hogy minden úgy legyen, ahogy ő akarja: szép rendben, szigorúan a szabályok szerint. Ezért feldühödik, amikor megtudja, hogy az egyik hercegi birtok bérlője már egy éve meghalt, de valaki mégis irányítja, pedig egy ősi szerződés szerint az már a Montfordokat illeti. Amikor a herceg megérkezik Yorkshire-be, hogy utánajárjon a helyzetnek, rádöbben, hogy a birtokot egy vadóc nő vezeti – aki ráadásul még kékharisnya is.

A tűzvörös hajú Astrid Honeywell talpraesett és tanult. Évek óta ő irányítja a Honeywell család gazdálkodását. És nincs szándékában senkinek – még Montfordnak sem – átadni valami elavult szerződés miatt.

Montford és Astrid között azonnal fellobban a gyűlölet… és valami tagadhatatlan, leírhatatlan vonzalom. Ám ellen kell állniuk helytelen vágyaiknak, elvégre a hercegnek Londonban menyasszonya van. Viszont amikor Astrid élete veszélybe kerül, Montford azon kapja magát, hogy kész lenne mindenét kockára tenni, hogy megmentse a lányt.

Szerintem: 

Kezdem azzal, ami a leginkább

kellemes meglepetés volt: ebben a történelmi romantikusban nem egy szokványos történetet kaptunk. Astrid nagyon egyedi jelenség a zsánerben, legalábbis én még nem sok hozzá hasonlóval találkoztam.

Kezdjük talán vele! Erős hősnő, aki mer az elvei szerint élni. Nem is kis mértékben feminista, ravasz és okos. A regény férfi hőse majd kihozza belőle a nőt is, de én jobban is élveztem, amikor Astrid azon törte a fejét, hogyan üldözze el a herceget, mint amikor már megtetszett neki és annyira nem akarta piszkálni.
Montford már hagyományosabb figura – eléggé eszembe juttatta A herceg és én-ből a herceget. Okos figura, megvannak a különcségei, természetesen jóképű és gazdag is. Neki is megvan a nagyon is kiszámított terve az életére, amit aztán Astrid majd nagyon megzavar. Kevésbé színes egyéniség, mint Astrid, de kedvelhető ő is, és jó ellenpontja a nőnek.

De tetszett az is, hogy nem csak szerelmes regény és nem csak erre a két emberre koncentrál a történet. Külön élveztem, ahogy nyomorult Wesley kering köröttük, és észre sem veszi, hogy Alice mennyire odáig van érte. Jót is mosolyogtam, amikor Astrid felnyitja a szemét és Wesley hirtelen rádöbben, hogy mit szerezhet meg. Él is a lehetőséggel, szerencsére…
Vannak környékbeliek, nemesek és hétköznapi emberek, benne vannak Montford barátai és Astrid testvérei. Igaz, annyi szerepet nem kapnak, mint a főszereplő páros, de többet, mint sok hasonló történetben.

Tetszett, hogy van cselekmény, fordulat és humor is a történetben. Én már unom, amikor egy regény csak arról szól, hogy a két főhős hogyan lesz nagyon boldog egymással. A végére különben ez is eljut arra a pontra, de Fenton sokáig elhúzza és ezért hálás voltam. Csak a végére engedi meg, hogy a történelmi romantikus klisék is jelen legyenek. Azt pl. nehezen értem meg, hogy miért alakul sokban úgy, hogy a férfi elveszi a nő szüzességét, viszonyuk lesz, utána kéri meg a kezét és veszi is el. Valahogy a korszakhoz jobban illene, ha megvárnák az esküvőt.

A stílusa az, amin azért néha felhúztam a szemöldököm. Jól olvasható, szórakoztató és csajos – de egyes szereplők úgy beszélnek, hogy abban semmi viktoriánus nem volt. Biztosan az is zavarna, ha a korszakhoz hű lenne teljesen a beszédük, de ez meg túl modern volt. Ahogy pl. Astrid rendszeresen beszél, azt akkor egy az ő státuszában levő nőnek elképzelhetetlennek tartom.

De összességében kellemes meglepetés volt. Várom is, hogy sikerült a folytatás.