Fülszöveg: 

Casey, a sikeres színésznő éppen a hétvégi házában időzik. Igazából nincs nagyon mit csinálnia. Amikor a kezébe akad egy távcső, figyelni kezdi a szomszédjait: Tom és Kathrine látszólag abszolút álompár. A férj jólmenő befektető, a feleség gyönyörű ex-model. Tényleg fogalmuk sincs, hogy valaki lesi őket?
Casey megfigyelős játéka nemsokára rögeszméssé válik. Aztán váratlanul eltűnik a szép feleség a szomszédból. Vajon hol lehet? És közben miért posztol az Instagramon olyan fotókat, mintha minden rendben lenne? Tényleg annyira fontos Casey számára, mi történik a másik házban?

Szerintem: 

Hullámvasút, és sajnos a

végére jött a nagy zuhanás. Pedig szeretem Sager könyveit, ez is jól indult, aztán a végére állandósult a fintor az arcomon.

Eddig azt szerettem a Sager regényekben, hogy ha természetfeletti szál is van az eseményekben, a végére mindig kiderült valamiképpen, hogy az átverés. Emberi trükk, és nincs se szellem, se kísértetjárta ház, csak gonosz emberek. Az Egy ház a tónál felrúgja ezt a szabályt, és itt bizony paranormális szál került be a regény végére. Nagyon nem esett jól.

Pedig a kezdete bejött: a részeges, összeomlott nő az elit nyaralóhelyen, ahogy a szomszédban valami nem stimmel, amit azért tud, mert rákapott a leselkedésre. Az alaphelyzet talán ’Lány a vonaton’-t idézi, de Sager jobban ír. Kevesebb az érzelem és önmarcangolás, több a cselekmény. Én legalábbis könnyebben olvasom Sagert. Ő sem hagyja ki az érzelmeket, és le is követjük Casey szenvedéseit, de közben az események is haladnak, és nem csak a hősnő kombinál. (A regény különben a Hátsó ablakot emlegeti, de szerintem közelebb van Hawkins, mint a Grace Kelly-film.)

A gond onnantól jön, hogy belép a Ne higgy a szemének! történetéből ismerős csavar. Ahogy már emlegettem, sokkal jobban szeretem a reális megoldásokat a szerzőtől. Amikor leesik az állam, hogy ezt hogyan sakkozta ki, hogy összeálljon a történet misztika nélkül is. Itt viszont maradt a paranormális megoldás.

Csavar azért van így is, ami jobban ült. Végig úgy van megírva a könyv, mintha Casey gyászolna. Mintha az élete tragédiája lenne, hogy forgatókönyvíró férje meghalt. Ötletes az is, ahogy a fejben készülő memoárjában összeszedi pontokban, hogyan alakult így az élete. A végére felfedi, mi az a pont, ami kilóg a sorból. Ami tényleg meglepő és okos húzás – mi van a gyász mögött, és miért menekült valójában az alkoholhoz a nő.

Van egy olyan elem is, ami rendszeresen nem tetszett a szerzőnél. A szerelmi szál. Szerencsére csak minimális, és inkább csak utalás, mint rendes szál. Most Sager megadja két pozitív szereplőnek, hogy összejöhetnek és kapnak egy közös esélyt. Ettől nem esett jobban, mert azok után, ami kiderül, nekem fura, hogy Casey kapcsolatba kezd, igazából mindegy is, kivel. Nem kellene több idő gyógyulni?

A stílusa különben bejön, olvasmányos. Sok a párbeszéd, lényegre tör és filmszerűek benne az események. Várom is, mikor fedezi fel Hollywood magának Sager köteteit. Pláne, hogy gyakran lehet emlegetni, melyik zsánerek mellett halad és melyik siker nyomvonalain lehet reklámozni.

Mi maradt ki? Casey, de nem véletlenül hagytam a végére. Szerettem volna kedvelni a főszereplőt, de nem jött össze. Ráfoghattam volna arra, ahogy az italhoz menekült minden baja elől. Valahogy nem az a hősnő, akiről szívesen olvasok. Pedig meg lehet érteni, mit akarna kitörölni – nem mintha lehetne. Az ő felépüléséhez kell igazából a paranormális szál is, az a szembenézés hozza vissza az életbe. Ha az nincs, hanem reális magyarázat, elképzelhetőnek tartom, hogy nem tudta volna letenni se egy másik férfi, se magáért a poharat.

Egynek elmegy, de azért reménykedem, hogy ennél csak jobbak jönnek a szerzőtől. Nekem pl. nagyon város a hazautazós története, amiben a főszereplő talán egy sorozatgyilkos mellé ül be.