Fülszöveg: 

„TIZENHÉT ÉVES VOLT, SZINTE GYEREK, KISHÚGÁT KÖTÉLLEL GYILKOLTA MEG.” Így kezdődik az a gyerekvers, amelyről ma már sokan nem tudják, honnan származik. De 1929-ben a Hope család kegyetlen lemészárlása sokkolta Amerikát. A rendőrség azóta sem jött rá, ki követte el. Az egyetlen túlélő Lenora volt, a család kamaszlánya. Ám mindig is tagadta, hogy ő tette volna. Az elmúlt 50 év alatt senkinek se volt hajlandó beszélni a tragédiáról, és ki sem lépett az elátkozott, düledező villából.

„APJA TESTÉT KÉSSEL SZURKÁLTA SZÉT, ELVETTE ANYJA BOLDOG ÉLETÉT.” Lenora mostanra már idős, tolószékes asszony. A legutóbbi agyvérzése óta megnémult, és csupán egy írógép segítségével képes kommunikálni. Amikor új ápolónő érkezik hozzá, az egyik éjjel váratlanul lekopogja az írógépen, hogy mindent el szeretne mondani. És ahogy egyre több részlet kiderül a véres tragédiáról, az ápolónő elbizonytalanodik: vajon mennyire veszélyes Lenora, ez a látszólag törékeny, idős asszony?

Szerintem: 

Riley Sager regényeivel már úgy vagyok, hogy keresem

eleve a csavarokat. Pár regénye után már sejteni vélem, hogy hol lesz a kutya elásva.

Ebben a történetben meg bőven van, amivel vezetgetve lehetünk. Ott van Kit, akinek van egy titka. Mit is tett pontosan, miért lett pária? Az utalásai is kétélűek, nem lehet igazán rájönni, bűnös vagy sem. Ott van a beteg Lenora, akinek a jelenje és a múltja is rejtélyes. Annyira beteg, amennyire mutatja? Mi is történt, amikor a családja gyilkosság áldozata lett? Ő a tettes? Mi kísért a házban? Mit tudnak a dolgozók? Mennyire őszinte, amit elmondanak egymásnak?

Sager abban az egyik legjobb, hogy vezesse az olvasót. Sejtet dolgokat, de egészen a végéig nem lehet biztosnak lenni semmiben. Még akkor sem, ha ismerős történetelemeket használ, vagy zsánerekhez nyúl vissza. Itt pl. felismerni véltem a ’Mi történt Baby Jane-nel?’ egyes elemeit. Ott van a kísértetház toposza is. A tiltott, rangbéli különbség miatt nem megengedett szerelem. Mégis, rendszeresen megcsap azzal, hogy nem úgy van, ahogy gondoltuk. A természetfeletti elemet is éppen úgy hozza, ahogy szeretem. Lehetőségnek ott van, de igazából nem misztikus a történet.

Ezt különben imádom, de Sager most azért elszállt a végére. Az utolsó oldalakra annyi csavart hagyott, hogy azt ésszel fel sem lehetett érni. Az egyik, a testvérek személyazonossága még teljesen rendben volt, illett a történetbe és sok mindent megmagyarázott. Még azzal is ki voltam békülve, hogy igazából milyen az asszony egészségügyi állapota. Viszont, amikor kiderül, ki a jelen szereplők közül Ricky, és milyen kapcsolatban van Kittel. Illetve, Jesse személyazonossága. Az már sok volt a jóból. Itt még a csavarnak is van két további csavarja. Sokaltam. A kevesebb jobban esett volna.

De a hatalmas kirakós megvan, kézben tartja és el is juttatja egy olyan pontra, hogy mindenki megkapja, ami jár neki. Ki van ez találva, izgalmas és van feszültség benne. Egészen a végéig élveztem, hogy merre haladunk, mi derül ki, hogyan alakulnak az események.

Szeretem azt is, hogy Sager megosztó szereplőket tud írni. Kit nem egy hősnő, és vannak olyan dolgai, amelyekkel nem vagyok kibékülve. Ő az, aki simán viszonyt kezd a szomszéd, még szinte kamasz fiatalemberrel, akinek vannak törvényen kívüli dolgai is. A puszta unalomból és kényelemből, még saját magát is undorítva, de nem tudott kilépni belőle. Amikor megteszi, akkor is ellógva és gyáván. Igen, vannak, akiket tudok sajnálni benne, de hősök nincsenek benne, ami nem is baj.

Olvasmányos, izgalmas, szórakoztató. Ennyit vártam, meg is kaptam. Meg tudott lepni, és éppen csak kicsit több mint amit komfortosnak éreznék.

Idézet: 

De én tudtam, hogy a látszat néha csal.
És hogy még egy börtöncella is szépnek tűnhet, ha megfelelő módon világítják be.

Mindenkiben több van, mint ami látszik. […] Szóval csak azt mondom, a dolgoknak mindig két oldaluk van. És néha érdemes a megérzéseinkre hallgatni.