Fülszöveg: 

Cibi, Magda és Livi kislányként fogadalmat tesznek az édesapjuknak, hogy mindig vigyázni fognak egymásra, bármi történjék is. Amikor évekkel később, 1942-ben a tizenöt éves Livit deportálják a nácik abból a csehszlovákiai városkából, ahol élnek, az alig négy évvel idősebb Cibi állja a szavát, és elkíséri őt Auschwitzba, hogy megóvja vagy vele haljon meg. Mindeközben a tizenhét éves Magda otthon bujkál édesanyjával és nagyapjával, próbálja elkerülni, hogy a nácik őt is begyűjtsék, ám hamarosan rákerül a sor.
A haláltábor borzalmai közepette az immár újra egymásra talált három testvér majdnem belehal az éhezésbe és a robotba, az őrök kegyetlenkedéseibe. Ám ekkor újabb ígéretet tesznek. Megfogadják, hogy egymásba kapaszkodva életben maradnak. Harcolni fognak, hogy túléljék Auschwitz-Birkenau poklát, majd a halálmenetet, át a háború sújtotta Európán, és mindent, ami még rájuk vár.

Szerintem: 

Heather Morris folytatja az előző kötetekben megkezdett utat: megmutat nekünk

egy családot, sorsokat. Nem csak Auschwitz van benne, hanem az is, ahogy ez a három lány, a nővérek odakerülnek, amit ott átélnek, majd ami történik még velük.
Önálló kötet, más Morris-kötet ismerete nélkül is érthető, de azért össze vannak kötve. Ha csak egy-egy jelenetre, vagy éppen egy pillantásra, de feltűnik Lale és Cilka is, akiknek a történetét Morris már elmesélte korábban.

De most Cibi, Magda és Livi a főszereplőknek. Akikkel kisgyerekként ígértette meg az apjuk egy műtét előtt, melyről érezte, hogy túl veszélyes, hogy jó testvérek lesznek, és mindig ott lesznek egymásnak.
Innen indulunk, majd lépünk arra a pontra, ahol már lekezdik begyűjteni a zsidókat. Nem akarom a cselekményt végig elmesélni, de döbbenetes, hogy ezek a lányok mire nem képesek egymásért. Még, ha akkor nem is tudták, hogy mit jelent egy náci munkatábor, akkor is egészen hihetetlen, hogy az egyik lány, Cibi, simán feladja a menekülőútját Izraelbe, hogy a kishúgával tartson a munkatáborba, ahova neki nem is kellett volna még mennie. De elérte, hogy elvigyék őt is, mert tudta, hogy egyedül egy 15 éves, korához kicsi lány nem éli túl. Igaza volt különben – ahogy végigéljük velük, mi várt ott rájuk, és mennyire csak egymásba tudtak kapaszkodni, nem nehéz beleképzelni, hogy mi várt volna ott egyedül Livire.

A történet felváltva meséli Magda és az Auschwitzban senyvedő lálnyok történetét, míg nem ürítik a gettót, és megint találkoznak. A kötet tele van borzalmakkal, de azzal is, hogy a szeretet miképpen tud ezeken átsegíteni. Azon csak borzadni lehet, hogy mire nem képesek az emberek egymással, de itt vannak azok a példák is, hogy egymásért is mi mindenre képesek. Madách ugyan a nőkről írta, hogy méregből és mézből vannak, de az emberekre általában is érthetnénk.

Regényszerű, izgalmas cselekménye van, de érdemben foglalkozik azzal, hogyan viszonyulnak több mindenhez is. Ami legjobban megfogott, és nem sűrűn olvasom, az a bűntudat kérdése. Érdekes mód azoké, akik később kerültek be a táborba, vagy olyan helyen dolgozhattak, mint a konyha – ahol könnyebb volt túlélni. Az egyik lány meg is fogalmazza, nagyon szívhez szólóan, hogy a szenvedés nem verseny. Az, ahogy tényleg képesek úgy felfogni, hogy együtt túlélték, és nem méregetnek, valahol felemelő. Olyan könnyen el tudtam volna képzelni azt is, hogy Magdában állandóan bűntudatot keltenek, mert ő 2 évig otthon viszonylagos biztonságban volt, a családdal és tetővel a feje felett, étellel az asztalán, míg a testvérei félig rohadt hagymával igyekeztek túlélni a meghűlést, vagy azt eldönteni, nekifussanak-e a villamos kerítésnek, vagy fagyjanak meg. De nem, ők összetartanak és semmilyen sérelem nincs bennük.

Emlékezik a borzalmakra, ki van hangsúlyozva, hogy ezekről beszélni kell, feldolgozni és emlékezni, de az áldozatoknak nem szabad egymással versengeni, sem haragot tartani. Az életet és a szeretetet, a túlélést ünnepli annak ellenére, hogy szenvedésről és emberek meggyilkolásáról, kiirtásáról szól.
Talán ezért is kap fontos szerepet, hogy mi történt a családdal a háború után. Mert az is a történet része, hogy élni kellett tovább és ők meg is tették. Építettek, otthont találtak, és a szeretet lett később is a vezércsillaguk.

Talán egy fokkal merevebb a stílusa, mint tisztán egy regény lenne, de ez ad neki hitelt is. Mert igaz történet az alapja, és nagyon könnyen bele tudtam hallani, hogy azért nem regényesebb, hogy így megmaradjon az interjúkból, a túlélők történeteinek is valami a hangjából. Nem riportkötet, de valami örökséget belőle ki lehet érezni.

A lányok eléggé mások, hogy másképpen lehessen kedvelni őket, vagy éppen kedvencet választani. De az is jó benne, hogy más alakokat is életre tud kelteni pár vonással. A Rita nevű kápót, a Dorian Gray történetét mesélő lányt, vagy éppen a náci női tisztet, aki nem érti, egy zsidó kisgyerek miért ijed halálra az egyenruhájától.

Engem jobban lekötöttek a háborús évek, akármelyik lány oldaláról, mint a háború utáni időszak hosszas leírása. Értem, miért kellett bele, de ott már kevesebb a drámai erő. Kisimulnak az események arra.

A három kötetből Cilka története volt számomra a legemlékezetesebb, de utána a három nővéré jön. Jól átadja az üzenetét, kellően olvasmányosan van megírva, és hiába olvastam már sok történetet, tele van ismerős elemmel, mégis el tudott borzasztani.