Fülszöveg:
A kiégett harmincas férfi sok év után visszatér a városszéli lakónegyedbe, egy vérfagyasztó titkot rejtő hegy lábához, ahol a legzordabb teleken gyerekek tűnnek el. Egykori szerelmével és barátaival együtt nemcsak a gonosz erővel, hanem saját múltja árnyaival is szembe kell néznie. Addigi kudarcai és csalódásai mind semmiségek ahhoz a pokolhoz képest, ami gyermekkora helyszínén vár rá…
Szerintem:
A helyzet az, hogy felismertem benne
nem egy horror hatását, ahogy azt is, mivel húzza Karika az idegeink, hogy félelmetesebb legyen a sztori. Nagyban hatást kelt, és annak ellenére, hogy értem, miképpen, még hatott.
Nem annak akarok több sort szánni, hogy mi mindent idézett fel bennem, de a legfontosabbakat azért kiemelném. Amit maga a szerző is felemleget, mert a szereplők viccelnek azon, hogy olyan, mintha túl sok Kinget olvastak volna, az Az. Ebben is egy félelmekkel manipuláló természetfeletti lény van, aki bizonyos időközönként lecsap. Ebben is van egy csapat egykori barát, akik gyerekként túlélték, de felnőttként újra szembe kell, hogy nézzenek vele. A másik a Sinister. Vagyis, ahogy a természetfeletti a gyerekeket begyűjti, a saját dimenziójába viszi és mondhatni besorozza őket a kínok és halál légiójába. Különben itt is vannak házi videók, méghozzá elég ijesztők. Végül, a Kör. A nyomozás miatt, meg a végéért. Ha nem is ugyanaz, de olyan szinte lepett meg az itteni vég, mint Samara esetében. Plusz, ebben is van ijesztő videó, ha nem is az a lény terjedési közege.
Ennél fontosabbnak érzem, ahogy az olvasóba sulykolja a félelmet. Olyan szinten elemzi és nyomja ránk a főszereplő rettegését, énelbeszélővel, hogy az valósággal belénk nyomja a szereplők érzéseit. Ha belegondolok, nem is az olyan részek voltak az ijesztők, mint szegény lemészárolt szarvasok. Nagyon tudtam őket sajnálni, de a legparább részek nekem azok voltak, amikor a főszereplő ott van a lakásban, retteg és kínjában véresre rágja a saját ujjait, és fixírozza az ajtót, amit nem akar/tud kinyitni.
A másik, ahogy behozza a Gyjakov-rejtélyt, és ezzel realizálja az itt történteket. Ráköti egy közismert, valóban megtörtént esetre, és rámutat a hasonlóságokra. Én olvastam arról az esetről is, és így duplán fejbe csapónak éreztem, ahogy összerímelteti a dolgokat. Még akkor is, ha minden ismeretében azért akadt gondom is. Az ok, ahogy elintézték a túrázókat és az extrém hideg. De ott mi a kapu és a behívó? A történet helyszínén volt egy régi szentély, és 4 olyan ember, akik gyerekkoruk óta rettegtek. De a Gyjakov-hágóra mi vezette volna ki a papírgyerekeket?
Aztán, ott vannak azok a leírt képek, amelyek kísérteni tudnak. Nekem talán három maradt meg élesen: a szem nélküli, fekete üreggel néző papírgyerekek. A tejfogakból rakott kis halom. A kitépett gyerekujjak felállogatva, mint kerti törpék.
Végül, a befejezés. Ha azt mondják, ne nézz le, lenézel. Itt is van egy hasonló elem és egy hatásos kép a világítótoronnyal.
Jó húzása van, és nagyon át tudja nyomni az érzelmeket. Nem is tudom, melyik része sikerült jobban. Maga a cselekmény, amiben van nyomozás és a régi kapcsolatok felelevenítése, a megváltozott emberek rajza, vagy az érzések, elsősorban a félelem ábrázolása.
Amin viszont úgy fennakadtam, hogy nem tudom még mindig hova tenni, a pálfordulás a végén. Ok, mint kiderül, nem megbízható az elbeszélő, de így sincs meg az a pont, ahol átfordul. Hol van, ahol már nem harcolni, győzni akar, hanem behódol a lénynek? Vagy annyira nem megbízható, hogy eleve a másik oldalon áll és ne is keressem azt a konkrét okot, ami átfordítja? Mennyire lehet hinni az elbeszélőnek, ha kiderül, hogy gyilkos és a sötét oldal embere, ha annyi a célja, hogy szavakkal megteremtse a félelmet, behívja a papírgyerekeket másokat levadászni?
Vagyis, tudnék kötekedni vele, de nem fogok. Mindennel együtt az egyik legemlékezetesebb horror, amivel mostanában dolgom volt.
