Fülszöveg: 

Szülei tragikus halála után a tizennégy éves Richardot rokonaihoz küldik az eldugott kisvárosba, Ballantyne-ba. Az újonnan érkezett fiú hamar ijesztő hírnévre tesz szert, ugyanis mindenki azt gyanítja, hogy ő a felelős egyik osztálytársa, Tom eltűnéséért. Senki sem hisz neki, amikor azt mondja, hogy az erdő szélén álló telefonfülke kagylója falta fel Tomot, akár valami bizarr horrorfilmben. Richard, akinek egyetlen szövetségese az elbűvölő Karen, nyomozásba kezd, mert nem bízik benne, hogy a rendőrség bármit is kiderít az iszonyatos esetről. Ám az események egyre rémisztőbb fordulatot vesznek, és amint a nyomok az Éjszakai Házként ismert romos kúriához vezetnek, a történet mozaikdarabkái önmagukba és egymásba csavarodnak, és kezd világossá válni, hogy Richard talán nem a legmegbízhatóbb narrátora saját történetének…

Szerintem: 

Ezzel most nem nagyon tudtam mit kezdeni. Pedig nem szokott bajom lenne a történeten belüli műfajváltással, de itt már zavarba ejtett, hogy miképpen is alakul a cselekmény.

Az első gondolatom különben az volt, hogy Nesbo kicsit

Stephen King cipőjébe lép. Átlagos, új helyre beilleszkedni próbáló fiú szembetalálkozik a természetfelettivel. Vagyis, telefonbetyárkodás közben a bűntársát szó szerint megeszi a telefonkészülék. Így leírva elég röhejesen hat, de Nesbo horrorosan írta meg. Ott nem jutott eszembe, hogy vigyorogjak rajta.

A gond inkább az, hogy Nesbo kétszer is egy mindent felborító csavarhoz nyúl. Arra kényszerít, hogy az addig olvasottakat dobjam ki, értelmezzem újra. Főleg az utolsó mozzanattal és a végső igazsággal Richardról. A maga módján a történetei és az emberekhez való viszonya a jelenében gyökereznek, meg lehet találni a válaszokat arra, miért olyan lett valaki a tévképzetében, mint amilyen.
Csak éppen roppant becsapottnak érzem magam. Nem ezt akartam olvasni. Ha ilyen könyvet akarok, Lehane Vihar-szigetét veszem le a polcról. Abban jobb a krimi is. Ez már szinte Oidipuszét idéző nyomozás volt és azt ritkán szeretem.

Nem tudnám eldönteni, hogy a horrorhoz vagy a thrillerhez áll közelebb. Vannak olyan elemek benne, amelyek egyértelműen horror darabkák. Mint az a bizonyos telefonfülke. Ugyanakkor a vége vagy az a fenyegetettség, ami Richard körül van, meg inkább a thrillerekre emlékeztetne. Igazán egyikből sem kiemelkedő – a thriller és a csavar nekem nem ült. A horror meg ahhoz képest kevés. Igen, 2-3 sötét és emlékezetes jelenet akad benne, de végső soron ez nem szörnyes vagy embereket gyilkoló könyv.

Kissé bajban vagyok azzal is, hogy nem kaptam olyan szereplőt, akit kiemelten utálnék vagy szeretnék. A végére már úgy voltam vele, hogy nem is ismerem őket. A csavar természeténél fogva nem is az a lényeg, hogy pl. megismerjük Karent. A történetben az a lényeg, Richard számára mit jelentenek. Mit vetít ki rájuk, az ő elméjében milyenek. Mi azt a Karent ismerjük meg, aki Richard történetében a szerelmi szála, nem a tényleges nőt a férfi mellett.
Pszichésen ez még talán érdekes is lenne, csak akkor nekem hiányzik a másik oldal. Richard felől tudjuk milyenek, ő mit lát beléjük. De különben milyenek?

Értem, de furcsának érzem a felosztását. Az egész történetet átíró csavarnál külön egységbe kezd a szerző, így kicsit olyan, mintha három kisregényt olvasnánk egymás után. A történet, a szereplők is összekötik őket, szervesen egy történet, nem véletlenül regény, de azért kiemeltnek és nagynak érzem a törést a részek között.
A hangulatában meg a nagy váltások disszonánsok. Ifjúsági regény, egy kamasz gondjai, majd már nyakig is vagyunk egy emberevő telefonban és a rettegésben?

Pedig Nesbo nem ír rosszul, mesélős és képszerű, de ez így egyben mégsem jött át. Annyira élesek voltak a részek közti váltások, hogy ki is zökkentett és nem jó értelemben döbbentett le.

Idézet: 

– Bocs, rossz a memóriám. Ezért rontom el annyira a dolgozataimat. Meg persze mert hülye vagyok.
– Nem vagy hülye, Richard.
– Vicceltem.
– Tudom. De ha az ember túl gyakran és túl hangosan ismételget egy hazugságot, akkor az néha igazsággá változik.