Fülszöveg: 

Hétéves korom óta utáltam Rachel Dawsont. A szomszédom és az első számú esküdt ellenségem volt. Hála neki, szinte az összes gyerekkori veszekedésünk úgy végződött, hogy felgyújtottam valamijét. (Vagy fordítva.)

Árulkodott a szüleimnek, ha takarodó után értem haza. Árulkodtam a szüleinek, amikor hazudott, hogy van-e barátja.

Így ment közöttünk az adok-kapok a gimi alatt, és amikor egyetemre mentünk, kölcsönösen megfogadtuk, hogy soha többé nem állunk szóba egymással.

Egészen addig, amíg fel nem bukkant nálam az egyetem utolsó évében, átmeneti szállást kérve. Amíg rá nem döbbentem, hogy mennyi minden megváltozott közöttünk, és egyre nehezebb lett megtartani tőle az öröknek hitt távolságot…

Szerintem: 

Biztos velem van a baj, de

még azt sem értem, a két történetnek mi köze egymáshoz. Ez elvileg folytatás, de külön történet.

Vagy az lenne az alap, hogy mindkettőben barátokból lesznek szeretők, aztán szerelmesek? Még, ha Ethan és Rachel ellenségnek is tartja a másikat, ahogy leveleznek és követik egymás életét, az barátság, ha nem is annak hívják és be is szólnak egymásnak. Pláne, hogy a végére még azt is kimondják, hogy ez mindig is több volt barátságnál köztük, csak annyira utálatnak hitték, hogy nem ismerték fel, hogy a másik az igazi.

Ugyanaz a sablon, mint a Barátod: Carter esetében. Egymás mellett eltöltött gyerek- és kamaszkor után belemennek egy szexuális kapcsolatba, amit nagyon gyorsan szerelemnek kezdenek érezni. Van egy különválásos próbatétel, hogy újra visszataláljanak egymáshoz, és már mindketten ki is mondják, hogy szerelmesek a másikba.

Nekem simán hiányzott a cselekmény. Amíg levélben idegesítették egymást, addig sem volt sok, amikor meg össze is jöttek, még kevesebb lett. A bonyodalom is túlzottan kiszámítható. Számomra kevés volt benne az inger, hogy szórakoztató lehessen.

Bár, annyi előnye van Carterék történetéhez képest, hogy most egy fokkal jobban kijöttem a szereplőkkel. Együtt tudtam érezni Rachellel, amikor kiderült, hogy átvágták azzal a hajózós egyetemre járással. Nem is értem, mi értelme volt az egésznek, de egy jókora pofont sikerült vele kiosztani a lánynak. Ethan meg túl szép, hogy igaz legyen. Mondanám, hogy tipikus New Adult szépfiú, és igazam lenne. Ahogy kinéz, amilyen esze van. Én azért valahol sajnálom, hogy az ő esetében nem született kompromisszum. Hiszen ok, imád írni és tehetséges is – mondjuk, egy romantikus regény megszületése nekem nem feltétlenül ezt írná alá –, de nagyon jó feje van a számokhoz is. Olyan kár, hogy azzal nem kezd semmit. Nem is igazán tudom, mi volt a szimpatikus benne. Talán az, ahogy beletette az energiát a dolgaiba. Akár az írásba, a kapcsolatába vagy a pénzügyi képzésébe. Ha valamibe belekezdett, azt lelkiismeretesen végigcsinálta. Üdítően hatott, hogy nem egy útját kereső és félig gyerek, hormonoktól túlfűtött szereplőt kaptunk. Ethan felnőttnek hatott sok New Adult álompasihoz képest.

Egy-egy mellékszereplő felbukkan mellettük, mint a polgármester fia, vagyis Ethan lakótársa, aki megtestesíti azt a férfitípust, akit előbb fejtegettem, és ami nem Ethan. Csak éppen sok szerepe nincs egy mellékszereplőnek sem, ez Ethan és Rachel története.

Ahogy a konfliktus, már amennyire ez az, is az övék. Van-e szikra a gyűlölet mögött? Lesz-e happy end? Már a zsáner maga megadja a választ, de különben sem volt körömrágós izgalom. Éppen fordítva.

A történet stílusában is sima, egyszer olvasós és fiataloknak szánt bestseller. A levelek törik kicsit a formát, és visznek színt bele, de mivel az Ethan és Rachel közti passzív-agresszív barátság nekem vág a humoromba, ezeket annyira nem élveztem.

A Barátod, Carter történeténél jobb, szerethetőbb, de még mindig nem az a regény, amit szeretek.