Fülszöveg: 

London egyik divatos kerületében, Chelsea-ben áll egy jókora ház, amelyben egy kisbaba ébredezik a bölcsőben. Jól táplált, szépen gondját viselik. Örömmel várja, hogy valaki felvegye.
A konyhában holttestek oszlanak. Valaki sietős üzenetet firkantott melléjük. Már több napja halottak. Ki vagy kik viselték gondját a kisbabának? És hová lettek?
Két család ügyei gabalyodtak össze.
Ebben a házban nagyon sötét titkok lakoznak.

Szerintem: 

Még barátkozom a regénnyel. Voltak

jó részei, de nekem egy poén, egy nagyobb konfliktus, valami még kellett volna bele. A jelen cselekmény olyan szimpla, hogy azzal nem nagyon tudtam mit kezdeni.

Mert az alap annyi, hogy egy örökbefogadott lány 25 évesen megkapja a biológiai szüleitől örökölt házat. Ekkor derül ki számára, hogy volt két testvére is, akiknek nyoma veszett több, mint 2 évtizede. Közben egy középkorú asszony igyekszik vissza Angliába egy házba, ahol egy fiatal nő és egy középkorú férfi várja.
A jelenben egyszerűen nincs konfliktus – a testvérek egymásra találnak. Talán ezért hiányzik annyira egy csavar vagy fordulat. Se nyomozás, se feszültség, egyszerűen visszajönnek, mert vártak a lányra, hogy 25 évesen jelentkezhessen az örökségért.

A múlt a rejtély, és ami eladja a történetet. Mert mi történt abban a házban? Fokozatosan, de lineárisan haladva elevenítik fel, és mire a család egyesül, a jelen és a múlt is összeér. A múltban volt bűnügy, ott vannak a magyarázatok. Ugyan Jewell igyekszik feldobni azzal, hogy Lucy életében most is van kegyetlen ember, és kétségbeesett tett, de súlytalan marad. Még egy gyilkosságot is oly könnyű megúszni…

Tudom, ismétlem magam, de hiányzott valami, ami beránt, felráz vagy újraértelmez. Sejtem, hogy Henry végső vallomása, az utolsó fejezet akarhatta ezt a célt elérni, de nálam nem sikerült neki. Inkább csak beteg, mint fenyegető az a rész, ha továbbgondolva el tudom képzelni, hogy lehetne még komoly gond ebbe a családba, előkerülhetnek megint a mérgek… De Jewell ezt már nem írta meg, és jobb is így.

A legjobb részek azok, ahogy megmutatja, egy szektavezér miképpen tudja a hívei agyát kimosni. Beteg, fojtogató, de a történetben tart, ahogy abban a házban elszabadult az a férfi, és a gyerekeket leszámítva minden felnőttet megtört. Abban pszichés horror is volt. Nem is csoda, hogy egyesek annyira betegen jöttek ki onnan. Bár arról lehetne vitatkozni, hogy az a helyzet és bezártság hozta ki belőle a méregkeverőt, vagy eleve volt benne némi gonosz.

A legjobban megírt figura számomra Lucy. Neki sok arca van, és annyi mindent kellett túlélnie. Megtette, és életben tartotta a gyerekeit is, ami olyan körülmények között nem lehetett egyszerű. Ahogy büszkeség maradt benne a legmélyebben is, ahogy szerette a gyerekeit, ahogy nem adta fel – pedig voltak mélypontjai. Hozzá képest a többiek szürkék.
Pedig a fókusz váltakozik, és mindenki szemszögéből megnézhetjük a jelent és a múltat is. Az ilyen kirakósokat szeretem is, csak se Libby, se Henry nem fogott meg különösebben. Az egyik egy szimpla fiatal nő, a másik meg egy szimpla beteg férfi.

Rövid, filmszerű fejezetek váltják egymást, olvasni is nagyon könnyű. Érthető, egyszerű, egy-egy jelenet borzalmát jól át is adja.
Nincs rosszul megírva, a sokfelé ágazó szálak egyre jobban össze is állnak. Csak az a plusz, az a thrilleres feszültség, az kellett volna még nekem.

Rövidre zárva nálam középmezőny. A jelen rejtélye, ki Libby és mi történt vele, nem tudott lekötni. A szektás agymosás a múltban viszont hatásos lett.