Fülszöveg: 

A címadó mese tipikus modern, nagyvárosi fantasy, amely a cirkusz világába invitál minket: itt, az Éjszakai Álmok Színházában hihetetlen és valószerűtlen eseményeknek lehetünk szemtanúi, ahogy a bizarr előadás a beteljesült vágyak kamrájához ér. A másik két történet (Ajándék, Baglyoknak lánya) középpontjában szintén az éjszaka áll, ám ezekben látszólagos mivoltukat meghaladó lényekkel találkozhatunk úgy a mai, mint századokkal korábbi környezetben.

Szerintem: 

Neil Gaiman remek mesélő, szeretem

a történeteit, legyenek azok prózában vagy képregényben. Ez a kis kötet 3 történetet hoz tőle, amelyekre szintén igaz, hogy novellaként, misztikus horrormeseként is tökéletesen működnének.

A címadó darabbal kezdődik, amely egy különleges társulat még különösebb műsorát mutatja be. Jól játszik azzal, hogy mi a valóság és a mi a megtévesztés benne. Pontosan olyan az egész show, hogy ízléstelen és nem túl eredeti horror előadás is lehetne, viszont végig ott van az a szikra, hogy ez valójában igazi varázslat és igazából látnak a résztvevők ilyen borzalmakat.
A történet szerkezetét a szobák határozzák meg. Utólag mesélik el a történteket, és minden rész egy újabb terem a műsorban. Közös elem a szörnyek és a vér. A nyugtalanságot meg az adja, hogy az elbeszélt forma miatt tudjuk, hogy valami sötét dolog történt ott. A szereplők meg menet közben kezdik el érezni, hogy valami sötét és veszélyes dologba csöppentek.
Színes, kiugróak a színek és egy-egy forma. Hagyományosan nem szép képregény, inkább benyomásokat, hatásokat kelt. Ilyen szempontból kedvem lenne impresszionistának nevezni.

A második történet az Ajándék. Klasszikusan építkező horror: megismerünk egy családot, jó embereket, akik kóbor macskákat is befogadnak. Hozzájuk keveredik egy fekete macska, sérülésekkel, amelyek időnként súlyosbodnak. Valami rejtély van, és a főszereplő el is határozza, hogy kinyomozza, mit csinál a kandúr esténként. Amit nem mesélek el, de ami fantasy felé viszi a történetet. Ahogy az idillből megyünk a rettenet felé, ahogy a felszín alatt nőni kezd a feszültség és érezzük, hogy valami nem stimmel – King ebből írt remek regényeket, és Gaiman most egy sokkal rövideb történetben használja ugyanezt a technikát. Hatásos itt is.
Szerettem benne az állat, mint védelmező tematikát. A fekete kandúr túlmutat magán, és csupa pozitív dolgot tudok róla elmondani. Az, ahogy a család őrének szegődik, szimbolikusan arról mesél nekem, hogy a házi kedvenceink hűsége és szeretete valami olyasmi, amit ebben a világban nem lehet eléggé megbecsülni. Tiszta, őszinte és érdek nélküli. Sok sci-fi/fantasy szerzőnél megvan az állatoknak ez a kiemelt szerepe, és általában ezek macskák vagy kutyák. Koontz pl. nagy kutyás, Scalzi macskás, és Gaiman se először írt pozitív történetet macskákról. Sandman is büszkélkedhet egy macskás epizóddal…

Végül, a végére a Baglyoknak lánya került, amelyben a szörnyeteg és a veszély már sokkal emberibb. Misztikus szál ebben is van – a kislány, aki úgy kötődik a baglyokhoz, hogy az emberek misztikus magyarázatokat is találnak az eredetére. De, ami az igazi rettenet és horror ebben a történetben, az az, amire az emberek képesek. Amikor a kislány felnő, híre megy, hogy mennyire szép és néma, a férfiak megindulnak egy tömeges erőszakra. Ez a történetben az igazi horror, nem az, ami végül az események kimenetele lesz és a fantasy elem.
Mert mit mond el ez a történet az emberekről? Kik az igazi szörnyetegek?
Ebben a történetben is van egy narrátor, különben, aki már kevésbé az író alakmása, de nagyon hasonló feladatkört lát el.

Érdekesnek találtam, hogy Miss Finch története után van betéve egy kép, amelynek Éji szerzetek a címe. Ezen megjelenik a három történet egy-egy fő alakja, és valóban rá tudunk döbbenni, hogy minden történetben milyen fontos az éjszaka és annak teremtményei. Ez lehet a kötet szervező elve, és akár cím is lehetett volna. Talán ezért nem is az elejére került be: akkor fognám a fejem, hogy miért az egyik történet címét emelték ki, amikor lehetett volna az egész Éji szerzetek címmel kiadva. Igazság szerint jobb címnek és tematikának is érzem, mint ami végül a cím lett.

Összefoglalva: a történeteket szerettem, jóféle horrormese misztikummal mindhárom. A kedvencem a macskás, én nagyon együtt tudok érezni az állatok hősként való bemutatásával. A rajzok nem kifejezetten szépek benne, de színekkel és kiemelt formákkal kifejezetten hatásosak.
Bírtam ezt a kötetet, simán újraolvasós.

Idézet: 

A lény, amely ellátogat hozzánk, nem jelenik meg minden éjjel. De a legtöbbször igen: a macskánk sebeiből tudjuk, hogy itt járt, meg a fájdalomból, amit oroszlános tekintetéből lehet kiolvasni. A bal első mancsát már használni sem tudja, a jobb szeme örökre lecsukódott.

Nem tudom, mivel szolgáltunk rá a Fekete Macskára.

Nem tudom, ki küldte…

És önzőn és rettegve azon tűnődöm, mennyit adhat még.