Fülszöveg: 

Huszonhét éve kelt utoljára a nap, így az éj lényei három évtizede prédálnak a halódó nap derengésében.

Saját örök birodalmuk építésével a miénk egyre satnyul. Immár csupán néhány kihunyó fénypetty küszködik a sötétség növekvő tengerében. Gabriel de León a birodalom és az egyház védelmére felesküdött rend, az ezüstszentek utolsó tagja. De a nap eltűnésével már az Ezüst Rend sem bír az áradattal.

Ősellenségei fogságában az utolsó ezüstszent kénytelen elmesélni a történetét. Legendás csaták és tiltott szerelem, elveszett hit és újjáéledő barátságok, a Vérháborúk és az Örök Király történetét, aminek végcélja az emberiség utolsó reménye:

A Szent Grál.

Szerintem: 

Előzetesen nem sok bizodalmam volt a kötetben – a szerzőtől egy

sci-fi történetet ismerek, és az nem nyert meg magának. Úgy tűnik, jobban áll neki, ha felnőtteknek és fantasyt ír, mert a Vámpírbirodalom jól ki van találva.

Először is, működik a szerkezete, annak ellenére, hogy 3 idősíkot variál folyamatosan. A jelenből kapjuk a legkevesebbet, és nem is lehet érteni, hogy jutottak arra a pontra. Gabriel ott fogoly, és a vámpírcsászárnő krónikásának kell elmesélnie az élete történetét. Gabriel azonban az elvárásokkal ellentétben nem lineárisan halad. Illetve, nem csak úgy. Elkezdi úgy, ahogy kérték tőle, de időnként előre ugrik, és kb. másfél évtizeddel később történteket meséli el. Tud működni, ahogy Jean-Francois folyamatosan kérdez, vagy valamiképpen érzelmeket nyilvánít ki a történet folyamán. Egy van, ami azért túlzás, és nem hittem el. Amikor Gabriel elmeséli, mi történt a feleségével és a kislányával. Egy vámpír miért is lenne együttérző olyan helyzetben? Az ellenség fájdalmát miért élné át? Ott inkább az olvasó érzelmeit tükrözi, de neki a vámpír volta miatt pont nem kellene.
Folyamatos a fezültség, mert a közelebbi múltban vannak olyan nyomok, amelyek sejtetik, hogy a régmúltban szereplő emberekkel valami történni fog. De pontosan mi és hogyan? Azt el kell olvasni. Valamennyire a jelen síkjával is ez a helyzet: folyamatos horog, hogy jutott a világ abba a pontba, de még annyira távolinak tűnik az elbeszélt időtől, hogy arra nagyon kevés a nyom.

A történet minden idősíkban izgalmas, és akciódús. Trükköznek, harcolnak, és nem csak a harctéren vannak drámák. Tetszett, ahogy az Ezüst Rend kiképzi a félvéreket. Jó ötlet a testpáncéljuk, szó szerint. Ugyanakkor minden rendszerbe akadnak hibák, és az valami kegyetlen, hogy a Rend miképpen bánik a saját embereivel is. Aaron és Baptiste, majd Gabriel és Astrid. Hiába fogalmazza meg maga a kanonok is, hogy a lépéseikkel tönkretették magukat, tulajdonképpen a legjobb harcosukat, a legjobb kovácsukat és az egyik legjobb tetoválójukat is száműzték puszta elvek miatt, mégsem tesznek semmit, hogy javítsanak a krédón. Van abban tragédia, hogy a nemes elvek ellenére az elvakultság miatt okozzák a saját vesztüket.

Kristoff tud akciójeleneteket írni, és több összecsapás is van a kötetben. A csatákkal már óvatosabb, Gabriel legendásan nagy diadalait nem is meséli el a vámpírok elleni háborúból, csak utalások vannak, hogy ott épült a legendája, ott lett kora legnagyobb ezüstszentje. Mondjuk, ez utóbbitól kissé hiányérzetem is volt. A kis csaták itt voltak, a háború nagy csatáit meg csak említi? De van abban becsülendő, ha valaki tudja, mit tud izgalmasan megírni, és mit jobb inkább meg sem próbálni. A történet egésze szempontjából pedig benne van, amelyek kellenek, hogy értsük, mi mihez és hogyan vezetett.

Az epikus fantasy történeteknek megfelelően egy nagy konfliktus van az egész világban: élők a vámpírok ellen. A fő cél az, hogy az emberiség kapjon még egy esélyt, és a vámpírok ne legyenek a világ urai. Ez alatt persze mindenféle kisebb és nagyobb konfliktusok elférnek. Az emberek harcolnak a hatalomért, rejtik a titkaik, de akár egyszerű szimpátia alapján is képesek egymás ellen ténykedni.

A kalandosságán túl van benne dark elem, ha azért igazán horror szintre nem is mennek le. A vér folyik így is, a vámpírok – főleg az ősiek – kegyetlenek, de a legtöbb borzalmat nem megéljük a szereplőkkel, csak elmesélik nekik. Mint az Örökkévaló Örökösök rémtetteit, akik között akad, aki csecsemők vérében szeret fürdeni, más meg szüzekre vadászik sportszerűen.

Kristoff jó érzékkel festette a szereplőit is. Azt nem állítom, hogy bonyolítva lennének, de emlékezetesek, és nagyon erősek a személyiségjegyeik. Ráadásként nem csak fekete-fehér színekkel fest. Megvannak az olyan egyértelmű hősei, mint Gabriel, de többen akadnak, akik bizonyos szempontból nagyok, másból gyarlók és sötétek. Sok szereplős, és érdemben vannak benne a mellékszereplők.

Az is remek ötlet, ahogy a történet lejegyzése közben a vámpír rajzol is, és mi is megkaptuk ezeket a képeket. Meglepően jók, szívesen nézegettem azokat is. Nem túl sok, de épp annyi, hogy vizualizálja is a főszereplőket.

Kellemes meglepetés volt ez a kötet – már csak drukkolni kell, hogy a folytatást is megkapjuk. Mert, ahogy a vámpírkrónikás is megfogalmazza a végén, vannak még ebben a történetben nagy és epikus szálak. Arról nem is beszélve, hogy Gabriel fogságában is várok még egy csavart.

Idézet: 

A múltad kő, a jövőd agyag. És te formálod a majdani életedet.

A kocsma vörös ajtaja felett A TÖKÉLETES FÉRJ felirat díszelgett. A kopott betűk mellett egy frissen ásott sír képe díszelgett. Még be sem léptem, de máris a szívemhez nőtt.