Fülszöveg: 

Hélbőrű Geirmund nagyon jól tudja ezt. Így hátat fordít királyi örökségének, hogy egy sárkányhajón nyugatra utazzon a szászok földjére, ahol vikinggé válhat, és a harcban nevet és földet szerezhet magának.

Úgy tűnik azonban, a sors szálait fonó nornák máshogy képzelik el a jövőjét. A viharos tengeren ugyanis találkozik egy a legvadabb mítoszokban is csak suttogva emlegetett lénnyel, és egy olyan ereklyét kap tőle, ami erőt, de emellett árulást is ígér.

Anglia királyságait Wessex kivételével elsöprik a viking seregek, és ahogy Geirmund egyre nagyobb megbecsülésre tesz szert vezérük, a rettegett Guthrum király csarnokában, minden erejére és ravaszságára szüksége lesz, hogy helyt állhasson a fosztogatás és harcok által megtépázott földön. Ugyanis nem minden csata dől el a pajzsfalban, és Geirmund hű harcosaival egy olyan háború közepén találja magát, amely ősi, mint maguk az istenek.

Szerintem: 

Kezdjük talán azzal, ami hatalmas betűkkel ott van a borítón. Assassin's

Creed-regény, ami egy játékhoz készült. Furának is találtam, hogy az orgyilkosok és a templomosok a vikingek soraiban csapnak össze, de képregényben már az ókori Egyiptomban és Kínában is csatáztak…

És jön a DE. Olvastam a regényt, és egyszerűen nem jöttek se orgyilkosok, se templomosok. Egy sima viking kaland, amelyben a kisebb nevű király kisebb fia saját nevet és vagyont akar szerezni, ezért két hű emberével elindul otthonról. Egyáltalán nem azt a történetet kaptam, amit előzetesen vártam. Geirmund nem örököse egyik szembenálló oldalnak sem, nem is hallott az Assassin's Creed világára jellemző ősi ellentétről.
Helyette egy vezérrel Angliába indul hódítani, ott aztán sorra képbe kerülnek Ragnar fiai, és a The Last Kingdom, valamint a Vikings évadok köszönnek vissza Alfréddal, Ubbával meg Ivarral. Mivel azokhoz képest teljesen más a szemszög, még érdekesnek is találtam, de teljesen tanácstalan voltam, ez miért Assassin's Creed-történet. Sokáig kell várni, amíg egyetlen elem azzá teszi – Geirmund majd kap egy gyűrűt, ami sebezhetetlenné teszi a viselőjét, és elég szerencsétlen helyzetben a királyának adja. Sok idő is telik el, mire rájön mi az, és majd a végére visszaszerzi.
Vagyis, ez a regény tökéletesen jól olvashat vikinges kalandregénynek, sokkal szélesebb lehet a közönsége, mint a játék ismerői.

A történet különben kellően kalandos és szórakoztató is. Geirmund sorra győzi le a kihívásokat, és egyre feljebb emelkedik. Hol az eszét, hol a harci készségeit kell bevetnie, és hű társak is segítik. Ugyan el tudom képzelni, hogy egyes kalandjai játékban hogy alkothatnak egy-egy szintet, de el tud szakadni attól a világtól, és nem volt olyan érzésem, hogy csak kerettörténet lett írva egy végigjátszott játékhoz. Ahhoz túlzottan eszes megoldások is vannak benne – pl. amikor a király egy vár elfoglalására küldi, amire esélye sincs, cselt vet be. A védőknek beadja, hogy többen vannak, magukra hagyták a várat a szászok és szabad elvonulást enged nekik az éjjel, ha az ezüstöt és a fegyvereket hátrahagyják. A játékban inkább harcolni kellene, itt meg beválik a csel, és simán besétálhatnak egy kiürített várba győztesnek, vérveszteség nélkül.

Bár vannak visszatérő mellékszereplők, azért ez nagyon Geirmund története. Aki a viking eszmények megtestesítője, annyi plusszal, hogy ő képes az eszét is használni, és nem csak harcot és dicső halált keresni. Jó harcos, de tud cselt is vetni. Szerencsés, de az is igaz, hogy gyakran köszönheti annak a szerencséjét, hogy jószívűen oldott meg egy-egy helyzetet. Nagylelkű és önfeláldozó tud lenni, amit nem éppen a vikingekhez kötnék fejben. Van tragédiája, családi konfliktusa, de kitűzi a célt és halad felé.
Vannak sokat körötte levő harcosai, de ők alig-alig jellemzettek. Van egy bölcs öregebb mester mellett, egy ifjú tanonc, egy belevaló harcosnő – aki nem a szerelme, írom le gyorsan. Ebben a történetben nincs semmilyen románc, és Birna valószínűleg azért kellett, mert egyrészt a vikingeknél a nők is lehettek harcosok, másrészt így legalább van egy női szereplő benne, aki nem Geirmund anyja. Alfréd ravasz fiatal királyként csak távolról van benne. Guthrum, Geirmund ura, akit még érdemes kiemelni. Ő aktívan befolyásolja a főszereplő életét, és ő hozza a történet meglepetését is a végére. Ő is sok tekintetben tipikus viking: nagy harcos, hatalomra és dicsőségre tör, és ő is ravasz. Király lett, szóval, ez annyira nem meglepő tőle.

Ha valamibe bele fogok kötni, akkor az a regény stílusa. Valami húzás hiányzik. A cselekmény elviszi, de a leírások, a beszélgetések is olyan semmilyenek. Ha kiemelek csak egy-egy mondatot belőle, gyakran egyszerű, jellegtelen, és nagyon egyforma szerkezetű mondatokból épül fel az egész. Azzal még nincs gond, hogy nem érzelmekkel dolgozik, de nem is élményszerűen elmesélt.
Cserébe igyekszik a viking világból valamit megmutatni. Használja a kifejezéseiket, beszúrt magyarázatokkal. A neveket is eredetibb formában írja, így pl. elsőre le sem esett, hogy melyik korban járunk, mert pl. Alfréd sem így van leírva.

Mivel nekem a cselekmény elég szórakoztató volt, nem hiányzott az orgyilkos-templomos viszály sem, nekem kellemes olvasmány volt. Csak megjegyzem, hogy lehetne mondani pár 'DE' kitételt is mellé.

Idézet: 

Amikor megpillantod a sorsodat, csak egyvalamit tehetsz. Szembenézel vele.

Senkinek sem kellene bocsánatot kérnie másvalaki nevében. Mindenkinek magának kell felelnie a tetteiért és a becsületéért.

– Az írótollad képes megváltoztatni a múltat?
– Csak azt, amit a múltról mondanak. Ami majdnem ugyanaz.