Fülszöveg: 

A harcos angyalok, a Ben-Elim faja egykoron győzedelmeskedett egy nagy hatalmú démonhorda felett, így most ők uralják a Kivetett Földeket, acélos szigorral fenntartva a békét és a rendet.

A déli vidéken a forrófejű Riv minden erejével igyekszik Ben Elim békefenntartói közé kerülni, csakhogy véletlenül egy rettenetes titokba botlik.

Nyugaton az óriásnő, Sig démonok után kutat, ám lázadás és fekete mágia jeleire bukkan.

A hó borította északon pedig Drem, a prémvadász megcsonkított tetemeket talál a vadonban. Ragadozó, vagy esetleg valami sokkal szörnyűbb lény áldozatai lehetnek?

Világrengető veszedelmek kora ez, lehetetlen döntések ideje, amikor minden hűség meginog, ugyanis az árnyak között démonok gyülekeznek, és csak arra várnak, hogy elérkezzen az ő idejük…

Szerintem: 

A második nagyon erős sorozatnyitány John Gwynne tollából. 4 könyve jött ki eddig magyarul –

a felét olvastam eddig. Ha egy sorozatfolytatása is ennyire erős, legközelebb már azt olvasok tőle, akkor felvételt nyer a kedvenceim közé.

Amit egy fantasy történetben én szeretek, most megkaptam.
Nagyívű, hősies és világmentő a történet. Van két oldal: a Ben-Elim és a Kadoshim harcol egymással. Mindkét csoport egy már bezárult kapun át érkezett erre a világra, és ősellenségek. A Ben-Elim a jó oldal, a Kadoshim a démonok szentségtelen hordája. Az emberek pedig ott vannak közöttük. Gwynne nagyon rutinosan már a nagy háború utánra helyezi a nyitányt, amikor a legyőzött démonok megint szervezkednek, és valami készül a birodalomban. Sűrűsödnek a vészjelek, és a sok-sok szereplő valamiképpen hadrendbe kell, hogy álljon, ahogy ezt felfogják.

De attól is annyira jó a regény, hogy bár az alap fekete-fehérnek tűnik, Gwynne tudja árnyalni. Felveti a kérdést, hogy tényleg ennyire egyértelmű-e, ki a történetben a jó vagy a rossz? Mi több, eljátszik azzal, hogy a Ben-Elim is kap sötét színeket. Ahogy birodalmat építettek, ahogy az emberekkel bánnak és amit egykori tagok is mondanak róluk. Őket sikerült egyszerre megmentőnek és zsarnoknak is mutatni, nyitva hagyva a kérdést, hogy a nagy egészben milyen szerepük lesz.

Több helyszínen, sokféle szereplő szemszögéből követjük az eseményeket. A határvidéken rejtélyes, állítólag medvetámadások történnek. De egy prémvadász, egykori lovag, aki eddig a fiának sem árulta el, kiknek születtek, a fiával karöltve kezd rájönni, hogy sokkal sötétebb események érnek a nyomukba. Az erdő nem csak egy fehér és veszélyes medvét rejt, de valami sötétebbet is, minden értelemben. A Ben-Elim szívében egy fiatal harcos kénytelen szembenézni azzal, milyen erők harcolnak a renden belül. A köztük felnőtt, túszként felnevelt fiatal harcosok keresik az utat, hogy maguk lehessenek, de egy jó úgy harcosai is maradhassanak közben. Egy határvidéken egy óriás harcosnő újabb küzdelmek elé néz, már azelőtt is, hogy egy régi barát segítséget kérne tőle.
Sok nagyon szerethető és hősies szereplő van benne, és nagyon sokféle életmód, világ is bemutatásra kerül általuk. A kedvencem különben Olin és Drem lettek – szerettem az apa-fia kettőst, a kötük levő mély kapcsot. A rejtélyt, hogy Olin miért tűnik többnek, mint aminek látszik. Ők nyomoznak is az eltűnések ügyében. Plusz, az ő szálukon van a legtöbb olyan motívum, amit egy történetben kedvenc zsánernek mondanék. A különleges, mágikus kard. Az eltitkolt, hősi múlt. A krimis nyomozás.

Gwynne különben is nagyon erős a hősies szereplők ábrázolásában – ráadásul nem fél feláldozni sem őket. Itt jegyzem meg, hogy nincsenek biztonságban a szereplők. A drámát és a történet nagyságát táplálja, hogy nagyon szerethető és kedves szereplők is elesnek a történet során. Így van feszültség, lehet izgulni a szereplőket, és bizony szívet tépő, amikor olyasvalakitől búcsúzunk, akit korábban megszerettünk.

Izgalmas a cselekmény, a váltások a szereplők és a helyszínek között nagyon dinamikussá is teszik. Jól húznak előre a nyitott végek, velem falatta is magát.

Vagyis, a szereplők, a történet és a világépítés is rendben van benne. Korrekten meg is lett írva, nem zökkentett ki egyszer sem a szöveg azzal, hogy valami oda nem illő kifejezés feltűnik. Talán csak a tartalmasabb egysorosok vagy nagy bemondások hiányoznak, de ez is csak zárójelben. Akad, de nem az a jellemző, hogy mélázok a fantasy szövegén, milyen szép vagy magvas.

Összességében nagyon megszerettem a világát, a hőseit és olyan nagyszabású történetnek ígérkezik, ami a kedvenceim közé illik. A folytatása szerencsére már meg is van, fogom is olvasni tovább.

Idézet: 

Nem lehetsz igazán bátor addig, amíg nem rettegsz igazán. Ez a bátorság. Amikor cselekszel, annak ellenére, hogy félsz. Bocsánat, halálra rémülsz. És te így tettél. Úgy döntöttél, harcolsz, belépsz abba a vértől, fájdalomtól zubogó kohóba, és küzdesz. A félelem ellenére.

– Szörnyeket csinálnak – felelte Drem. – Állattá torzított, félvad embereket; erősek, gyorsak, foggal-körömmel akarják kitépni az ember torkát.
– Az nem egy rossz tulajdonság – tűnődött el Keld. – Bár jobban örülnék, ha ez csak a kopóimra lenne jellemző.