Fülszöveg: 

Érezted már valaha úgy, hogy kicsúszik a lábad alól a talaj? Hogy egyszerűen tehetetlen vagy, és nem tudod irányítani az életed? Ha igen, nem vagy egyedül…

Quinn Jackson:

fekete
tizennyolc éves
vegetáriánus
krónikus listaíró
nehezen barátkozik
hazugságban él
megzsarolták
szembe kell néznie az igazsággal
Quinn mindenről listát vezet az életében – a napokról, amikor bőgött; a fiúkról, akiket megcsókolna, és a dolgokról, amiket sosem vallana be senkinek. Azzal, hogy kiírja magából a problémáit, nem kell megbirkóznia velük a való életben. Egészen addig, amíg valaki el nem lopja a naplóját…

Szerintem: 

Kellemes meglepetés volt ez a regény. Nem csak egy

romantikus ifjúsági, annál tartalmasabbra sikerült. Volt benne ötlet is, tartam is, meg az elvárt klisék is.

Hiszen, a romantika kiszámítható benne. Van a srác, aki Quinn-nek tetszik is, meg ellenszenves is egyszerre. Amikor a naplójával zsarolni kezdik, pont ez a fiú, Carter lesz, aki segít neki a feladatok megoldásában.
Közben egyre jobban megismerik egymást és pont úgy alakul minden, ahogy az ilyen regényekben várja az ember. De működik, és ad teret és időt a szereplőinek Goffney. Időt töltenek együtt, komolyan beszélgetnek, és el lehet hinni, hogy valóban a másikat szeretik meg, nem csak fizikai vonzalom, amire majd alapoznak. Nem is viszi messze őket a szerző, de pont ez kellett ide: egy hét alatt nem kell tovább jutni az első csóknál, meg annak a megvallásáig, hogy barátoknál már többek.

Maga az a vonal is ismerős, hogy valaki egy lista pontjain megy végig és közben kalandok érik. Van olyan is, ahol erre egy betegség, egy régi vágy, vagy éppen a zsarolás a főszereplő oka. Itt a zsarolás.
Viszont, ezek nem buta kihívások, hanem Quinn-nek szembe kell néznie az életét jelenleg kísértő pontokkal. Rá is fér, mert a látszat alatt igencsak gondok vannak vele. Quinn nem néz szembe a problémákkal, tipikus halogató, és halad a szakadék felé. Azzal, hogy most kényszerből kénytelen foglalkozni ezekkel a dolgokkal, ő fejlődhet.

Sok olyasmi kerül így felszínre, ami miatt tartalmasabb a kötet. Ugyan Quinn hozzáállása sok esetben gyerekes, és zavart is, hogy ennyire döntésképtelen a lány, így tud a szerző érdemben olyasmikről beszélni, mint a szülői nyomás és pályaválasztás, a gyász és a betegséggel való szembenézés vagy éppen a rasszizmus.
Quinn nem éppen az osztály legokosabbja, és nem tud megfelelni a magas képzettségű szülei elvárásának. Felvételit is hamisít, és eszébe sem jut bevallani, hogy nem Borostyánligás egyetemre megy, csak kis állami iskolákba vették fel. A szülőknek se esik le, hogy milyen terhet raknak rá, és annyira nem foglalkoznak vele, hogy fel sem tűnik nekik, hogy mennyire bukdácsol csak Quinn. Egyszerre szülői túlzott elvárások és hanyagolás. Annyira kellene kommunikálni, de Quinn nem akar csalódást okozni.
Az imádott nagymamája beteg, és nem bír bemenni hozzá, mert fél, hogy már egy más ember lenne az asszony. Különben ez az a terület, ahol az apja tényleg olyasmit mond, amit meg kellene fogadnia és hallania, de egyelőre képtelen rá. Itt az egyik leggyerekesebb a lány viselkedése.

A rasszizmus már nehezebb téma, mert alapvetően azzal is bajom van, hogy minek is akarnak megfelelni? Carter és Quinn is szembesülnek azzal, hogy Oreónak csúfolják őket. Vagyis, csak kívülről feketék, különben fehérként viselkednek. Mert milyen is a fekete viselkedés? Az a baj, hogy nem felelnek meg sztereotípiáknak? Mit kellene csinálniuk? Rappereket hallgatni, vastag aranyláncot hordani, meg kukoricát enni csirkével? Én inkább a környezet és a neveltetés függvényének érzem, hogy valaki miképpen viselkedik, mint a rasszának. Egy orvos főorvos lánya, gazdag középosztálybeli családból származik, magániskolába jár. Nehéz is lenne fekete barátokat szereznie, amikor az iskolájában is van vagy 4-5 fekete diák összesen. Akkor, mégis, mit akarnak tőle? Hogy kellene feketeként viselkednie? Van egyáltalán olyan, hogy fekete viselkedés?
De az izgalmasabb, ahogy Quinn a saját és az apja rasszizmusával szembenéz. Mert amikor Cartert az apja először meglátja náluk, simán betörőnek nézi csak azért, mert színesbőrű. Quinn fél a város bizonyos részeire elmenni is, mert az fekete környék, veszélyes környék, ahol kirabolhatják vagy rosszabbat is tehetnének vele. Vagyis, hiába feketék ők maguk is, ők is osztoznak abban a sztereotípiában, hogy a feketék bűnözők és veszélyesek. De az már sérti a lányt, amikor a barátnője valakit csak azért gúnyol és lenéz, beszól neki, mert fekete. És azért sérti, mert ő maga is abba a rasszba tartozik.
Valahol az egész rasszista, az oreo is. Mert az azt feltételezi, hogy a társadalmi normáknak megfelelő kulturált viselkedés csak a fehérekre jellemző, a feketék bűnözők. És Quinn sokáig tényleg azért oreo, mert neki is megvoltak ezek az előítéletei. Pedig szerintem arra kell rájönni, ahogy Quinn meg is teszi, hogy nem a bőrszín határoz meg alapvető dolgokat. Attól, hogy valakinek mennyi melanin van a bőrében, még nem lesz bűnöző vagy zseni, jó vagy rossz. Az, hogy valakiről a rassza alapján feltételezzük, hogy milyen, az már rasszista. És igen, egy fekete is lehet rasszista.

Jó a kötetben, hogy szerethető mellékszereplők vannak a főszereplők mellett. A tanulócsoportból Livvy és Auden is pozitív figura, és saját történetszálat is kapnak. Különösen tetszett, hogy Goffney nem érez arra kényszert, hogy nekik is kerekítsen valami felesleges happy endet. Ilyen tekintetben Livvy sokkal érettebben viselkedik, és nem áltatja a srácot.

Van a sztoriban humor is, pl. kifejezetten bírtam, ahogy Matt kárára poénkodnak a csoportban. Valahol még annak is humor ereje, a saját tragédiája mellett, hogy Quinn milyen hazugságokat adott be otthon.

Azon túl, hogy a rasszizmus témája összetettebb, mint elsőre gondolnám, volt egy gondom a regénnyel. A vége – én nem érzem úgy, hogy minden konfliktus fel lett volna oldva. Ha csak Quinn titkait nézem, a nagyját még nem sikerült megoldania. Mutat fejlődést, de igencsak komoly dolgok maradtak kimondatlanok és megoldatlanok. Konkrétan a nagymama és az egyetem kérdése. Én nagyon vártam volna annak valamilyen zárását, így nekem hiányérzetem volt a végén.

Viszont, azért jár a pacsi, hogy együtt tudtam érezni a főszereplővel, és nem ment az agyamra. Sok tekintetben nagyon gyerekes, nem szeretem, ahogy intéz dolgokat, de mégsem lett ellenszenves. Inkább drukkoltam neki, hogy szedje össze magát és rendezze a dolgait.

Szépen össze lett ez a sztori rakva, nem is bánom, hogy olvastam.

Idézet: 

Elég csukott ajtó és üvegplafon van a világban. A komfortzónám ne legyen egy közülük.