Fülszöveg: 

Simon ​Snow történetének véget kellett volna érnie.

Ő ugyanis mindent megtett, amit csak lehetett. Legyőzte a gonoszt. Megnyerte a háborút. Még szerelmes is lett. Akkor most jöhet a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”, igaz?

De akkor mégis miért nincs kedve Simonnak semmihez?

A barátai szerint környezetváltozásra van szüksége, más fényben kellene látnia magát és a világot.

Így köt ki Simon, Penny és Baz egy kabrióban, hogy dübörögve átszeljék Amerika nyugati részét.

Természetesen a baj megtalálja őket (sárkányok, vámpírok, borzfejű, puskával hadonászó izék formájában.) És eltévednek. Annyira eltévednek, hogy már azon tanakodnak, tudták-e egyáltalán valaha, miért is indultak el?

Csak így tovább, Simon Snow! Hősként talán véget ért az utad, de az életed még csak most kezdődött el igazán!

Szerintem: 

Tudnék magammal vitatkozni. A Tévelygő fiú egészen

más, mint az előző rész és vegyesek is az érzéseim miatta. Ifjúsági regénynek még ok, de fantasyként…

Ezt érzem különben benne a legfontosabbnak. Talán varázslók és vámpírok a főszereplők, de tiszta feleslegesen. A konfliktusok, a személyek közti kapcsolatok nem igénylik, hogy legyen fantasy elem köröttük. Nem is nagyon van.
A kötet keményen nekimegy a fiatalok depressziójának, amit nem tudnak kezelni. 3 kiemelt szereplőnk van – Simon, Baz, Penny – és kiemelt mellékszereplőként ott van még Agatha. Mind egy szenvedés spirálban vannak, amiből lehetetlennek tűnik kitörni. A történet meg az, hogy próbálkoznak ezzel.

Simon, akinek szembe kell néznie azzal, hogy véget ért a története. Ő volt a nagybetűs Hős, de elérte a célt, legyőzte a gonoszt. Mi maradt neki? Nem kezd semmibe, feleslegesnek érzi magát, és még a kapcsolatában is úgy érzi, hogy Baz már csak szánalomból van mellette. Az örök pozitív, harcos napsugárfiú teljes mélypontja a nyitány. Innen kell felállni, és elfogadni, hogy az élet nem ért véget. Izgalmas az ötlet, hogy nézzük meg, mi lesz a hőssel, ha beteljesítette a sorsát. Mondjuk, szerintem nem lenne ennyire rossz a helyzet, ha legalább egy kis mágia maradt volna benne. De Simon a győzelemnek tényleg megfizette az árát: az ereje, a családja – ha még mindig nem is tudja, hogy a Mágus volt az apja. Ebben simán érzem azt, hogy nem a cél elérése maga a boldogság. ha elérted, utána jön a kiüresedés. Hogyan tovább? Vagyis, ott a mindenkinek, a kamaszoknak is nagyon érthető konfliktus, csak fantasy környezetbe ágyazva.
Meg a külseje. De abban is érzek valami kamasz visszaverődést, hogy Simon szenved a testében. Ahogy a kamaszok depressziójának is az egyik oka, hogy nem nagyon tudnak mit kezdeni a megváltozó kinézetükkel. Simon is így járt, ha neki a fantasy keret miatt extrémebb is jut, mint a mutálás vagy a szőrösödés. De az alap onnan már ismerős.

Baz, aki az örök másságával küzd. Vámpír, amit a környezete soha nem tud elfogadni. A varázslóknak ők az ellenség, és mindegy, hogy Baz különben ki vagy mi. Rejtőznie kell. Szintén egy nagyon ismerős elem: amikor rejteni kell a lényed egy részét, mert félsz, hogy nem fogadnának el. Csak felnagyítva, mert azért az átlagos kamasz nem a kivégzést akarja megúszni a titkokkal.
Simonon is segíteni próbál, de nem nagyon tudja, hogyan.

Penny, az örök kontroll freak, aki most azzal szembesül, hogy nem valósul meg minden terve. Jó nagy pofon neki, hogy a távbarátja közli, hogy köztük mindennek vége. Amit már mond egy ideje, csak Penny nem akarta meghallani. Ott lesz egy kész helyzet, amire nincs megoldás. Bármit is talál ki, nem tudja elérni, hogy az legyen, amit ő elképzelt magának. De biztos, hogy az a jó neki?
Itt simán bele tudom olvasni, hogy néha nem azt kapjuk, amit akarunk, hanem, amire szükségünk van.

Agatha, akinek abból lesz elege, hogy őt mindig megmentik. Nem ő a hős, a harcos, csak az áldozat. Elmenekül, más életbe kezd. És, hogy újabb közhelyet hozzak, a gondok elől nem lehet elfutni. Azok mennek veled.

Mindenkinél van egy komoly probléma, ami ugyan kap fantasy körítést, de az annyira nem lényeg. Ifjúsági regény ez nagy betűkkel, nem fantasy.

És mivel Simon kalandregény-hős volt, nekem is túl nagy ez a váltás. Ugyan a keret egy utazás, egy autós túra Amerikán keresztül, de kevés dolog történik velük. Inkább az a lényeg, ami a fejükben zajlik. Ott a hangulati különbség is. Szenvednek a szereplők, nyomott az egésznek a hangulata. Ha közbe egy-egy humormorzsa meg is villan, hála az új útitársuknak. Valahogy nem jó érzés ezt a könyvet most olvasni.

Pedig Rowell olvasmányos, átérezhető a története is, csak ez így sok. Elmaradt a kaland. Ok, a végére a vámpírokkal való csata valamit pótol, de csak valamit. Simán meg lehetett volna ezt a könyvet írni normál ifjúsági regényként, nem igényli, hogy Simon Snow-kötet legyen. Rosszul éltem meg, hogy a fantasy világba ennyire hétköznapi témát, konfliktusokat visz bele. Ha lenne mellette kaland is, más lenne, de nincs.

Szereplőközpontú, nyitott végű és ellenszenves ez a könyv. .Annyira próbálok találni benne valamit, amit szerethetnék, de ezt most nagyon úgy éltem meg, hogy egy fantasy kalandból kilúgozták a kalandokat és kaptunk helyette jó sok lelki nyomort.
Máskor, más elvárással, talán.

Idézet: 

– Talán nem az élet körforgása ez – folytatja Lamb –, de attól még tápláléklánc. Nem láttam, hogy sajnáltad volna a disznót, amit ebédre ettünk. Vagy a nyulat, ami a desszerted volt. Minden eszik valamit.
Felé kapom a fejem.
– Téged mi?
Egyik szemöldökét felvonja; a saját fegyveremmel támad.
– Az egzisztenciális válság.