Fülszöveg: 

Vasilisa Ognev tizennegyedik születésnapjára készülnek a Fekete Vérmek Várában. Óramágus apja és nagyanyja, a Fekete Királynő grandiózus meglepetéssel készül a nagy eseményre – kelepcét állítanak a bosszút forraló hatalmas Szellemnek. Ám a csapdába végül ők maguk kerülnek, és Astragor nagyratörő terveinél csak a megvalósításuk kegyetlenebb. Vasilisának harcolnia kell szerettei megmentéséért, varázsképességeinek kibontakoztatásával az Idő természetéhez kell minél közelebb férkőznie. Ám eközben barátaival felkutatja a berni, a londoni és a moszkvai óratornyok titkait, sellővé változik, óramágusi párbajt vív, időutazáson meglátogatja hírhedt dédapját, és a Széthasadt Vár termeiben folytat élet-halál küzdelmet ellenfeleivel. De vajon sikerül felülkerekednie a gonoszon? S ki válik az Idő Urává?

Szerintem: 

Ez a kötet sem hozta meg

a kedvem a sorozathoz. Az összes olyan dolog, ami miatt az előző pár részt kritizáltam, ebben is megvan.

Kezdve azzal, hogy egy 500 oldal feletti kötetről beszélünk, aztán a cselekményét alig pár mondatban össze lehet foglalni. Nevetségesen kevés dolog történik ebben a részben is, és az is komolyan kezd az agyamra menni, hogy a felnőttek össze-vissza mesterkednek mindenben, veszekednek – a gyerekeket, akik meg ténylegesen veszélyben vannak, rendesen nem avatnak be semmibe. Mégis, hogy akarnak így bárhova is eljutni?

Ez a rész annak lett szentelve, hogy Astragor számára csapdát akarnak állítani. A gyerekeket is bevonják, és Vasilisa születésnapja lenne a kinézett alkalom. Aztán persze az események nagyon nem úgy alakulnak, ahogy tervezték.
Mondanom se kellene, de megint az derült ki, hogy mindenki csak magának árt azzal, hogy titkai voltak, meg önállóan próbált ügyködni. Még egymásnak is ártanak azzal, hogy nem beszélik meg a dolgokat és csak sunnyognak.

Annyiban készül rá a sorozat a zárásra, hogy már fel van fedve, hogy mi lenne Astragor célja. A legnagyobb hatalom megszerzése, vagyis az Idő Urává akar válni. Minden erre ment ki, már azelőtt is, hogy Vasilisa, Fesh és a többiek a mostani csapatból megszülettek volna. Valahol röhejesnek is érzem, hogy a jelenben van két nagyhatalmú Szellem – Vasilisa apja és nagyanyja –, ott van az oldalukon a tündérkirálynő, Vasilisa anyja. A varázsvilág nagyja nem akarja, hogy a hatalmas tudású, de kegyetlen Astragor magasra emelkedjen. Mégsem képesek hatásosan tenni ellene. Évtizedek óta csak terveznek, elbuknak és Astragor nyer. Vagyis, minél jobban belegondolok, annál szerencsétlenebbnek és szánalmasabbnak tűnik az egész bagázs.

Még mindig irritál, hogy Vasilisa csodagyerekként van kezelve, de nem tud többet, mint a fiúk. Tanítgatják ugyan, de hatalmas lemaradással indul a többiekhez képest, és hiába jók az adottságai, ha nem tud mit kezdeni velük.
És újfent csak azt érzem, hogy ebben a kötetben kétféle gyerek van, mert 13-14 évesen még gyerekek. A koravének, meg a hisztisek. Vasilisa mindkét vonalat hozza, és ezzel még mindig nem békéltem meg. Ahogy az olyan utalásokkal sem, hogy kinek ki tetszik. Jön a világvége, de persze azt ki kell tárgyalni, ki kihez vonzódik… Jaj.

Mivel egymás után olvasom a részeket, legalább azt el tudom mondani, hogy a stílusa egységes. Még midnig vannak jól komponált jelenetei, és már látom abban is a világépítést, hogy milyen eszközök vannak benne, milyen neveik vannak és milyen mágia.

Szeretem a borítót is, ez a kék kifejezetten jó design.

De akkor is, ez a sorozat már elvesztett. A végét még el fogom olvasni, de nem tudom azt írni, hogy szerettem ezt a sorozatot.