Fülszöveg: 

Violette ​egy francia kisváros temetőgondnoka. Férje tizenkilenc éve eltűnt az életéből, de a nő nem kerestette, hiszen már rég nem volt mit mondaniuk egymásnak. A férfi minden nap felpattant a motorjára, és mogorván, idegen nők illatát árasztva jött haza – ha egyáltalán hazajött.
Violette békében és nyugalomban él a temetőben: ápolja a veteményesét, feljegyzést készít minden temetésről, a gyászbeszédekről, gondozza a sírokat és a temetőkertet éppúgy, mint a hozzá betérő gyászolók lelkét. Mindenkihez van egy megértő szava, a temető három sírásójához barátság fűzi. Egy nap beállít hozzá egy nyomozó, aki anyja végakaratát teljesítve az asszony urnáját jött elhelyezni egy számára ismeretlen férfi nyughelye mellé. Különös kapcsolat alakul ki közöttük, és lassan megismerjük nemcsak a nyomozó édesanyjának különös szerelmét, de Violette, a férje és a kislányuk történetét is. Az újabb és újabb találkozások, történetek, a sírfeliratok mögött megbúvó életek és egy izgalmas nyomozás kaleidoszkópszerűen kapcsolódik össze Violette sorsával, aki nem halogathatja tovább, hogy választ találjon a kérdésre: túl lehet-e lépni a legmélyebb fájdalmon, amit el tudunk képzelni, és újra lehet-e kezdeni az életet?

Szerintem: 

Perrin előző könyvéről - A vasárnap koldusait olvastam még tőle - is azt maradt meg a fejemben, hogy lírai, de mélyen tragikus. A Másodvirágzás kapcsán

is ez motoszkál bennem. Nagyon női, mély és érzelmes, és fájdalmas.

A történet főszereplője talán Violette, aki élete tragédiáját követően egy temetőben temette el magát. Vagyis, a kislánya egy balesetben meghalt, a férje nem sokkal később elhagyta, ő meg ott maradt a temetőben gondnoknak. Összebarátkozott a sírásokkal, gondozta a sírokat és a kislánya emlékét. Majd jön egy férfi, aki rég halottnak gondolt érzelmeket ébreszt fel benne.
Innen a cím: Violette, aki egy virág nevét viseli, kap egy újabb esélyt kinyílni. Megint érezni, visszatérni a világba. Lírai, hogy az eredeti benyomásaim újra hangsúlyozzam.

A csavar meg az, hogy ehhez a virágzáshoz át kell rágni magunkat a múlt rejtélyein és tragédiáin. Violette házassága enyhén szólva problémás volt, és nem csak annak a kapcsolatnak a története, de a kislányuk tragédiája is megelevenedik. Perrin nagyon ravasz módon beépít egy rejtélyt: Leonine halála látszólag baleset volt, egy táborban kigyulladt a konyha, de aztán elkezdi csepegtetni, hogy mi is volt ott igazából.
Violette férje lesz az, aki majd mindent kiderít, és le is teríti majd az igazság súlya. Különben valalmi ilyesmit vártam, A vasárnap koldusai után már eleve azt feltételeztem, hogy a kislányok vesztét valamiképpen a család okozta, csak arra nem fogadtam volna, hogy melyikük. Így is lett. Ettől még tragikusabb az egész, és elszorul az ember szíve, hogy milyen könnyen megtörténhet egy ilyen tragédia.

A másik szálon pedig egy románc története gabalyodik, amelynek nem lett volna szabad megtörténnie. Két ember, akik máshoz tartoztak, és titokban egymáshoz is. Én meg utálom a viszonyokat és az ilyen szinten félrelépőket, így ezt a szálat igyekeztem figyelmen kívül is hagyni. Egyszerűen nem értem az okát, hogy ha egymással akartak lenni, miért nem léptek is valamit. Így csak fájdalmat okoztak mindenkinek, aki rájött, hogy mi zajlott közöttük.

De különben is igaz erre a kötetre, hogy szomorú sorsok sorát gyűjti össze. Mintha az kötné össze a nagyon sokféle szereplőt, hogy elrontják az életüket, vagy egy tragikus esemény megtörte őket.
Ettől aztán képtelen is lennék jókat vagy rosszakat kijelölni benne. Valahol mindenkit tudtam sajnálni, mert maguknak vagy a véletlennek köszönhetően nyomorúságba jutnak. Még Violette férje is, akinek pedig lenne a rovásán – az állandó viszonyai, a kislányával való nemtörődömsége, a nagybátyja feleségének elcsábítása –, tragikus alakká nő ki, aki rongy ember volt, de sok fájdalom és elfojtás volt mögötte. Azt még becsülni is tudtam benne, hogy a szüleinek nem esett neki, amikor kiderült, hogy akaratlanul, de ők okozták a tragédiát. Az anyja mindenbe beleszólt, semmi nem volt jó neki, és a kisunokájuk titokban meglátogatásakor nem csak a kedvenc ruháit szanálták ki, mert a nagymama szerint elhasználtak volna, de a vízmelegítőt is bekapcsolták, amiről nem tudták, hogy szivárog belőle a gáz. Így megfullasztottak négy kislányt, köztük Leonine-t. És a férfi egyedüliként fejti ezt meg – ellöki magától a szüleit, elmenekül otthonról is, de magában tartja, amit megtudott. Még a szüleinek sem mondja el, mit tettek.

Perrin nagyon mély empátiával fordul a szereplőihez. Lélektani, csendes és tragikus a történetük, amit finoman ábrázol. Úgy tud érzelmeket közvetíteni, hogy nem azt ragozza, ki hogyan érzi magát. Mégis, süt a szövegből a sokféle érzelem. Fájdalom, kéjvágy, rezignáltság, gyász, és még sorolhatnám.

Ízléses, gondosan megmunkált szöveg, amit többféle részből rakott össze az írónő. Van benne napló, belső monológ, leírás. Sokféle, több szálból, de egy nagy történetté áll össze.

Kicsit szíven ütött, de a másik könyvvel is így voltam. És ahogy akkor, most is tudom értékelni, ahogy elszomorít. Perrin hatással tud lenni, ez pedig dicséret.