Fülszöveg: 

A ​21 éves Justine két dolgot szeret az életben: a zenét és a hatvan év feletti embereket. Nagyszüleivel és testvérként szeretett unokatestvérével él együtt, akivel egyszerre jutottak árvaságra, amikor 17 évvel ezelőtt a szüleik autóbalesetet szenvedtek. A fiatal lány egy idősek otthonában dolgozik segédápolónőként, és imádja hallgatni a lakók történeteit. Különösen mélyen kötődik a 93 éves Hélène-hez, a 19-es szoba lakójához, aki egész nap az ablak mellett ül, saját meggyőződése szerint a tengerparton, és várja a férjét és a kislányát, hogy kijöjjenek a vízből. Justine egy kék füzetbe kezdi írni Hélène és Lucien különleges szerelmének a történetét, és miközben ez a szerelem magával ragadó regénnyé válik, Justine-nek meg kell küzdenie saját családja több mint másfél évtizeden át elhallgatott szörnyű titkával is. Lehet-e újratanulni egy szerelmet? Lehet-e mentség a szenvedély a legsúlyosabb árulásra? Megtaníthat-e mások szerelmi története arra, hogy hogyan kell szeretni?

Szerintem: 

Perrin könyve miatt fognom kellett a fejem. A helyzet az, hogy

szerintem jó regény, de én nagyon nem szerettem olvasni.

Miért? Mert nem szerettem, amilyen döntéseket hoznak a szereplők és ahogy a szerző alakítja a sorsukat. Nem simán szomorú, hanem tragikus történeteket fűz egybe, és szenved mindenki. Amennyire tud zavarni, amikor minden rózsaszín és meseszerű, legalább annyira bomlasztó, amikor mindenből fájdalmas történet lesz.

Pedig tényleg ki van ez találva. 3 generáció sorsa van összefűzve, és egyiknek sanyarúbb a sorsa, mint a másiknak. A jelen hőse Justine, aki egy idősek otthonában dolgozik, kisgyerekként megárvult és a nagyszülei nevelték fel. Mintha ki lenne hűlve a szíve – miközben az otthon lakóinak régi történetein csügg, a saját életében egyéjszakás kalandok váltják egymást és feleslegesen boldogtalan.
Igen, Perrin majd rávilágít, hogyan nőtt ilyen nővé, de attól még szenvedős, ahogy a múlt titkainak feltárása majd ad neki egy lehetőséget, hogy a saját életét is jobbá tegye.

Az ő történetében a nagyszülők és szülők tragédiája egy. Alapból a vörös posztó a szememben, amikor viszonyokról kell olvasnom, de itt rátesz egy lapáttal, hogy kik kerülnek tiltott kapcsolatba egymással. Mégis, egy jó ember, szerető apa hogyan képes odáig zuhanni, hogy a saját fia feleségét csábítsa el?
Némi szappanoperás élt is lehetne találni benne, de Perrin más elbeszélői stílust választ. Kis rejtélyek, titkok vannak, amelyek fokozatosan fedik fel egymást és tartják feszültségben az olvasót. Mindenkinek megvan a maga mocskos titka, mindig kicsit másképpen látjuk a múltat, attól függően, kinek a szemén át nézzük. Ezt lehet igazán élvezni benne, ahogy a mozaikok hasonló, de mindig kicsit más képet adnak ki, attól függően, kinek a szemét és emlékeit vesszük kölcsön.

Ezt a családtörténetet öleli körbe az otthon egy idős lakójának szerelmi története. Helene még most is Lucienről mesél, és Justine lejegyzi a történetét. Ebben is van szappanoperás húzás – az amnéziás, sérült férfi, akit az életébe lépő új nő igyekszik elrejteni magának a férfi korábbi élete elől – de itt a belső, mély érzések és fájdalmak megragadása az, ami mégis kiemeli a giccsből.

Látszik, hogy a cselekményért nem vagyok oda, de Perrin jól írta meg. Érzelmes és tragikus, elszomorít. A rejtélyek, kis titkok pedig izgatták a képzeletem, és szerettem velük újra és újra átértelmezni, mit tudok és mi történt korábban.
Női, letisztult, kifejező. A belső látásmód, az érzések és a szenvedés a meghatározó elem, és ezek szépen benne is vannak.

A szereplők. Itt viszont megint fogom a fejem. Emberek, hibáznak, és nagyon tragikus vétségeket követnek el. Ha valaki szimpatikus is lenne, biztosan tesz valamit, vagy titkol olyasmit, ami lefokozta a szememben. Annyira szerettem volna egy olyan szereplőt, akinek egyértelműen tudok szorítani, de ez hiányzott számomra. Nincs jó, rossz, csak hibák és az értük kirótt szenvedés.
A konfliktusok pedig egyenesen gyötrőek. De ezeket spoiler nélkül nem tudom elemezni, így beérem azzal, hogy itt is a regény receptje köszön vissza. A feloldás nagyon gyakran egy életet meghatározó tragédia, és a szereplők csak szenvednek tovább.

Ettől még nem volt rossz olvasni, kifejezetten érdekelt is, hova fogunk eljutni. Jól van megírva is. És mégis, nem volt jó élmény sem. Ahhoz nekem túlzottan halmozta a tragédiákat. Itt az esetek 90%-ában félig, vagy még jobban üres az a bizonyos pohár.

Idézet: 

A kutyák olyanok, mint a jó idő, megváltozik tőlük az emberek közérzete.

[…] nem tudom, mikortól számít valaki öregnek. Madame Le Camus, a főnöknőm azt mondja, hogy az öregség akkor kezdődik, amikor valaki már nem tudja egymaga rendben tartani a házát. Azzal kezdődik, hogy a garázsban kell hagynia a kocsiját, mert közveszélyt okoz, ha vezet, és azzal végződik, hogy combnyaktörést szenved. Én azt hiszem, hogy az öregség a magánnyal kezdődik. Akkor kezdődik, amikor valakinek elmegy a társa. Az égbe vagy másvalakihez.