Fülszöveg: 

Már ​az is igazi rejtély, hogy kicsoda Quinn Quicksilver – háromnapos volt, amikor magára hagyták Arizonában, a sivatagon keresztül vezető autópályán. Árvaházban nőtt fel, a szüleit nem ismerte. Boldog volt, még ha minden szempontból átlagos életet élt is. Egészen a „furcsa mágnesesség” napjáig. Aznap ingere támadt, hogy autóval kihajtson a semmi közepére, pontosan arra a helyre, ahol talált egy érmét, ami nagyon sokat ér. Gyakorlatilag ez az érme mentette meg az életét, amikor két kormányügynök üldözőbe vette. Quinn azóta menekül az ügynökök és a jó ég tudja, még ki mindenki más elől.

Egyedül semmi esélye nem lenne, a sors vezérelte mellé két társát: Bridget Rainkinget, a szépséget, aki nemcsak előrelátó, hanem lőfegyverekkel is el van eresztve, és Bridget nagyapját, Sparkyt, aki romantikus regényeket ír. Hármukat ugyanaz a megmagyarázhatatlan késztetés hajtja előre. Sarkukban az ellenség, akivel korántsem biztos, hogy fel tudják venni a kesztyűt – még akkor sem, ha Quinn apránként rádöbben: maga is végtelenül ijesztő erőknek van birtokában.

Szerintem: 

Ez a kötet olyan volt, mintha Koontz saját korábbi

sikereit és a kasszasiker képregényfilmek világát akarta volna ötvözni. Annyira nyakon öntve csillámmal, hogy abba kissé bele is fulladt a mutatvány.

Akkor, ami ismerős. A világot veszély fenyegeti, amit csak a kevés kiválasztott érzékel és veszi fel vele a harcot. Ahogy a csapat alakul, ahogy megismerjük a tagok képességet, tipikusan filmes sorozatnyitány. Ahogy Quinn és Bridget látják a lényeket, akikkel harcolni is kell, mert az emberek életére törnek, az Odd Thomas-történeteket idézi. Természetesen megint lesz egy kutya is, Koontz nagyon sok kutyát emel be a történeteibe, és ad nekik hősi szerepet. Itt azért nem szuperokos kutya van, de Winston nagyon is csapattag lesz, akihez majd nagyon ragaszkodnak az emberek.
Vagyis, az eredetiséget nem éreztem ebben a történetben. Koontz írt már sok hasonlót.

De jobban működhetett volna, ha a korábban rá jellemző sötét színezet is megmarad. Koontz sokáig horror szerző volt, és King mellé szoktam tenni a polcon. Csak éppen már teljesen kikopott belőle a félelemkeltés, a hatásos és ijesztő elemek. Ebben sincs semmi ijesztő, még csak nem is féltettem a szereplőket, annak ellenére, hogy Bridget egyik látomása szerint mindenki nem éli túl az összecsapást az űrlényekkel. Az egész regényt jellemzi egy kedélyes könnyedség, ami több Marvel filmben is benne szokott lenni. Ha már ezt emlegetem, árulkodó, hogy milyen nevet kaptak a Föld védelmezői a történetben: Őrzők. Csak ők nem a galaxisé.

A szereplők szimpatikusak, hősiesek és Koontz tett bele humor elemet is. Ahogy Sparky terelgeti a fiatalokat, amilyen beszólásai vannak. Ahogy Quinn önironikusan beleáll a küldetésbe, és értékeli, ami jut neki. Szintén valami, amit elvesztettünk: nincs karakterfejlődés, egyszerűek a figurák. Ettől még bírom őket, csak itt is a visszalépést tapasztalom.

Azt meg nem nagyon tudom hova tenni, hogy milyen humor elemek és párbeszédek vannak a kötetben. Quinn néha olyan belső monológot kap, hogy az akciók, szörnyek elleni küzdelmek ellenére egy komédiában éreztem magam. Jól írja, vannak kifejezetten jól sikerült jelenetek benne, csak annyi fura ezzel egy Koontz-történetben szembesülni.

Nagyon elmenne sorozatnyitánynak is, és a jelenlegi trendek mellett könnyen lehetne filmesíteni is. A kiadó jópofa borítót is tervezett neki – ha eszembe is jutott az A.I. ahogy itt az I emberi alakot kapott. Attól még jól néz ki. Lényeg, barátkozom vele. Nem rossz, de nagyon nem ilyesmire számítottam.

Idézet: 

Nincsenek rossz kutyák, Quinn, csak olyan kutyák, akiket az emberek rossz dolgokra tanítottak.

Régebben mindenki figyelmeztetésnek tekintette Orwell könyvét, az 1984-et. Mostanában viszont ihletet merítenek belőle.

Ez egy elkárhozott világ, drágám. Itt senki sem tökéletes.

– Átkozottul sok múlik azon számomra, hogy lélektanilag és érzelmileg stabil vagy-e.
– Ezt megértem – nyugtattam meg. – Ebben a furcsa helyzetben, amikor az ISA a nyomunkban van, tudni akarja, hogy számíthat-e rám krízisben.
Sparky egy legyintéssel elintézte a dolgot.
– Nem, nem ez a gondom. Azt akarom megtudni, hogy elég fitt vagy-e ahhoz, hogy feleségül vehesd Bridgetet.
Leesett az állam. Valami countryénekes arról nyávogott, hogy megöli az embert, aki megölte a kutyáját, és szinte még ez is romantikusabbnak tűnt annál, mint ahogy Sparky felvezette a házasság témáját.

– Azok az ügynökök rám lőttek, de nem találtak el.
Bridget hozzátette:
– Elgázolta őket a Toyotájával. Egy kupéval, ha hiszed, ha nem.
Sparky fel-alá járkált, és a tagjait próbálta kinyújtóztatni, miközben válaszolt:
– Quinn, ha a jövőben rendszeresen el akarsz gázolni embereket, akkor bölcsebb lenne egy nagyobb és strapabíróbb járművet beszerezned.