Fülszöveg: 

Minden évtizedben hat, egyedi képességekkel rendelkező mágiahasználó megkapja a lehetőséget, hogy bekerüljön a világ legelőkelőbb titkos társaságába.

Üdv az Alexandriai Társaságban!

A kiválasztottak olyan hatalomhoz és befolyáshoz jutnak, ami még a legmerészebb álmaikat is túlszárnyalja. De vajon milyen árat kell fizetniük érte?

A hat kiválasztott mindegyikének megvan rá az oka, hogy elfogadja a Társaság rejtélyes meghívását. Foggal-körömmel fognak harcolni helyükért a Társaság soraiban – még akkor is, ha meg kell kockáztatniuk, hogy közelebb kerülnek legveszedelmesebb ellenségeikhez, vagy elárulhatja őket legmegbízhatóbb szövetségesük.

Még akkor is, ha nem fogják mind túlélni az évet.

Szerintem: 

Egy újabb könyv, ahol a fülszöveg megvezetett. Én komolyan azt hittem, hogy

nagy játszma lesz, hogy 6 jelöltből egynek halnia kell és a többieknek kell elintézni. Ok, azért nem Éhezők viadalát vártam, de ez…

Olivie Blake meglepően tudományos alapokon közelítve mutat be egy mágikus világot. A szereplők kvázi akadémikusokra hajaznak, vagy a legrosszabb féle bűnözőkre. Akiknek fizikai erejük van, mint Nico és Libby, tudományos elmék, akik olyasmiket kutatnak, mint a fekete lyukak, csak éppen ehhez a mágiát is bevetik. Az érzelmi oldalt módosítók, mint Parisa és Callum pedig alakoskodnak és ármánykodnak. Az egyik kvázi szociopata gyilkos, a másik meg egy kémbe oltott szajha.

Még csak azt sem tudom írni, hogy túl eredeti lenne ez a megközelítés. Nekem nagyon hamar felrémlett lelki szemeim előtt Lev Grossman trilógiája, szintén tudományos és akadémiai szemlélettel közelített mágiával. Csak abban van egy nagy különbség, hogy Grossman tudott és akart kedvelhető szereplőket, hősöket adni nekünk. Blake ellenben egy ponton kimondja, hogy minden szereplőnek megvan a maga takargatnivalója és nem jó emberek. Nem is találtam senkit, akivel együtt akartam volna vagy tudtam volna érezni, és ha tényleg eljutunk oda, hogy elkezdik ölni egymást, egy tömegmészárlás még tetszett is volna, legalább többen kiestek volna a regényből.

Túl lassan, túl kevés dologra jönnek rá, vagy olyasmikre, amik olvasóként evidensek. Nekünk pl. kezdettől tiszta, hogy a hatodik nem csak távozni fog a könyvtárból, hanem meg kell halnia. Nekik meg ez nagy felfedezés, és Libby egész sokként éli meg, amit a többiek nagyja fel sem vesz. Úgy is írhatnám, hogy bántóan hiányzott a cselekmény. Nagyon lassan és keveset haladunk, a regény felében csak a szereplőket mutatja be anélkül, hogy igazán haladnánk valamerre.

A végére szánt csavaron meg csak a fejem csóváltam. Ok, az meg tudott lepni, hogy Ezra kicsoda igazából, hogy a hatoshoz felérő ereje van. De különben elmegyünk egy képregényes felállás felé, ahol Ezra és Blake megismétli Magneto és X professzor szembenállását. Vagyis, két kiemelkedően erős vezéregyéniség, akik barátok voltak, majd a más jövőképük miatt ellenségek lesznek és mindenki saját csapatot kezd építeni. Van folytatása is, ha magyarul még nem is. Elő is jön rémálmaimba, hogy az A varázslókba oltott X-Men.

A szereplőit igazság szerint nem építi fel rosszul. Egyediek, megjegyezhetők és szépen bővíti őket az előzetes történeteikkel. Csak éppen nagyon tudtam szenvedni attól, hogy egy részük eleve ellenszenves, mások meg olyan szerencsétlenek, hogy azért kezdtem utálni őket. Ki nem állhattam, ahogy Parisa érdekektől hajtva elkezdi csábítani a kötet férfijait. Amikor gratulál magának, hogy megérezte, Dalton mennyire különleges erővel bír, az különösen az egyik mélypontja volt. De ok, nekem alapból ellenszenves, ahogy ő fegyverként dobja szét a lábait. Még Callumot is jobban bírtam, pedig ő aztán bárkit az öngyilkosságba kerget és olyankor egészen pszichopatának tűnik. Mellettük meg ott van Libby, akinek van egy különleges, nagy ereje, aztán olyan bizonytalan és nebánts-virág mellette, hogy akár 'Lúzer' feliratot is írhatna a homlokára. De azzal se nagyon tudok mit kezdeni, hogy Tristan meg azt szomjazza, hogy használja ki egy nő. (Hiába van lélektanilag felépítve, honnan jön ez neki.)

Mivel ennyire tudományos a közege, a szövege sem tipikusan a szórakoztató irodalomé. Komolyabb, nehezebb annál és néha már filozófia felé hajlik. Nehezebben is olvastam, de nincs meg benne az a fajta intellektuális vonzás, amit pl. Grossman tudott és amiért A varázslók szerintem messze jobb az Atlas-hatosnál.

Nem is ragozom túl. Hiányzott a cselekmény és a gyilkos szálak, a szereplőket nem tudtam szeretni, és még olvasni se esett jól. Vannak villanásai, a borítója is szép – pláne az élfestett változat –, de ettől most idegenkedem.

Idézet: 

Általánosságban elmondható, hogy a tiltott dolgokat mindenki szereti, és a tudás legtöbbször annak számít, az elveszett tudás pedig még inkább.