Fülszöveg: 

Milyen lehetőségek rejlenek a testi erőmben?

Mi lenne, ha az öregasszony egyik reggel, ahogy ott áll a lépcső tetején, hirtelen azt érezné, hogy valami meglöki a lábát hátulról? Mi lenne, ha a levegőbe markolva előreesne, és az egyik lépcsőfok peremébe verné vékony falú koponyáját? Hogyan alakulna a sorsom, miután rátalálnak mozdulatlan testére a lépcső aljában?

Ilyen gondolatok járnak a tökéletes gazdira vadászó Baxter, a szociopata bullterrier fejében, miközben első áldozata végzetét tervezgeti. Ken Greenhall idegborzoló regénye a horrorirodalom egyik elveszett klasszikusa, melyből 1989-ben Baxter címmel nagy sikerű filmadaptáció készült, nemrég pedig a Valancourt Books mutatta be ismét a műfaj mai rajongóinak.

Szerintem: 

Mivel nehezen fogom még össze a gondolataim, talán könnyebb, ha elkezdek gépelni, kezdem azzal, hogy mennyire

jó a magyar kiadás borítója. Hangulatos, utal a cselekményre és nagyon jó ötlet volt nem úgy fénybe tenni a bullterriert, mint más, kinti kiadásokon. Kutyabolond vagyok, de ez a faj nem éppen egy helyes kutya, nekem se tetszik a fejformája.

Mondjuk, Baxter vétkes hibája nem az, hogy nem labradornak született. Greenhall egy pszichopata világát hozza el nekünk, csak éppen egy kutya szemszögén keresztül. Talán jobban meg van személyesítve Baxter, hogy igazán kutyás lehessen, de azt tökéletesen hozza, ahogy egy pszichopata a maga érzelmi szürkeségével egyszerűen nem érti a környezetét érzelmileg és neki semmi gondot nem okoz a gyilkolás. Baxter fejében él egy kép a tökéletes otthonról, és mindenre kész, hogy megszerezze. Ha meg csalódnia kell, simán továbblép egy újabb sikolyt és gyászt maga mögött hagyva. Egyrészt, az állati, ahogy az emberi lét neki idegen. Az öregségből és a kisgyermekből csak annyit lát, amiben gyenge. A szeretetet, az érzelmi kapcsolódást nem érzi, nem érti és nem is képes rá. Amikor Carl és Veronica megmutatja neki a kölykeit, ahogy érzi a kötődést, maga mondja ki, hogy könnyen lehet, csak az vonzza bennük, hogy a saját szagát érzi bennük is.

De számomra sokkal ijesztőbb ebben a regényben Carl. Aki viszont ember, ő érti az erkölcsi normákat és elvárásokat, emberi értelme van, csak éppen ő is egy pszichopata a kezdő fázisban. Baxter majd egyfajta példaként kerül elé, és tőle tanulja meg a teljes közönyt, gyilkolást, manipulációt. Azok a kis szúrások, ahogy egy-egy felfedezése van, borzongatók. Amikor a végén megöleli az apját, aki erre elkezd felengedni, és a gyerek levonja a tanulságot, hogy több testi kontaktus, ölelés kell, hogy emberinek tűnjön… A Baxter mutatta világ folyamatosan lebontja, ami a kultúrából öröklődött rá – a nemiség már megérinti, a kutyák erőszakos aktusa megöli a szerelmet és a vágyat, marad az állatias vágy. Különben az mennyire reális, hogy 12-13 évesek már ennyire szexuális lények? Carl a huszonéves Nancy-t lesve vagy Hitler és Eva Braun fotóira maszturbál. Veronica már most cserélgeti a fiúkat, egy ponton Carlnak is felkínálkozik. De ott a gyilkosság tabuja is – Carl jön rá egyedül, hogy Baxter egy gyilkos. Először vele gyilkoltat tovább, küzdőketrecet építve kutyáknak, majd maga is gyilkos lesz, amikor Baxter kölykeit végzi ki. Onnan már simán eljut oda, hogy egy tűzben milyen gyorsan megárvulhatna és szerezhetne aztán jobb szülőket.

Greenhall még ezen felül is tudott egyet lépni. Mintha csak tűvel szúrna egy-egy érzékeny pontra és az emberség, kulturáltság fogalmát ásná alá. Ahogy a nézőpontokat ütközteti, és folyamatosan rávilágít arra, hogy mennyire nem ismerjük a másik gondolatait. Ahogy pl. Mrs. Prescott hitte, hogy Baxter szereti, és mindig várja haza. Ahogy Nancy meggyőzte magát, hogy Baxter megbékélt a babával, és kész őt is szeretni. Közben meg Baxter gyilkosságokat tervezett. A számomra leginkább vizuális kép és egyben ítélet az emberiségről, egy mellékszereplő gondolataiba kerültek, aki korábban virágokat keresztezett. A növényekre vonatkozva mondja, hogy a szaporítás nagyon ritka esetben eredményez valami csodásat, de különben csak szörnyeket teremt. És ez mennyire nem rózsákról vagy tulipánokról szól – hanem az emberekről. De nekimegy tulajdonnak, tévézésnek, birtoklásnak is.

Mindezt tömören, röviden, a lényegre szorítkozva. Van pár kötet, ahol nehéz lenne húzni, annyira minimalizálva van minden körítés. A Pokolfajzat is ilyen.

Nyugtalanító ez a regény a legjobb értelemben. Ezzel horror – a hentelés és véres jelenetek soránál sokkal hatásosabb, ahogy egy-egy gondolattal megszúr.

Idézet: 

Keresztezett egymással növényeket, és látta az eredményt: nagy ritkán valami csodálatra méltó, de többnyire inkább csak valami nevetséges vagy életképtelen. Most már inkább másokra hagyta az ilyesmit. Sosem fognak rózsát elnevezni róla, de nem is szabadít szörnyetegeket a világra.