Fülszöveg:
Dead River seriffje azt hitte, egy évtizeddel korábban végzett a kannibál barbárok primitív, barlanglakó törzsével. Ám a klán valahogy fennmaradt. És szaporodik. És vadászik. És öl és eszik. És az elszigetelt, békés városka lakóinak, akik a civilizáció elől menekültek ide, most ismét az életükért kell küzdeniük…
Amikor már remélted, hogy sikerült elfojtani a Holt idény borzalmait, kiderül, hogy a Család még mindig él, és tagjaik évek múltán is terrorizálják Maine partvidékének lakosságát. És a családi tradíciónak megfelelően szomjazzák az életet – a te életedet is.
Szerintem:
A történet még mindig van annyira kegyetlen és gyomorforgató, hogy erős horror legyen. Az első résszel
nem ér fel a folytatás, de a zsánerében így is ott van.
A történet folytatólagos, csak éppen egy nagyobb, 11 éves időugrással. Az egykori túlélők közül már csak az egykori seriff él Dead River mellett, akit még mindig kísért, hogy abban az őrületben a kannibálok elleni küzdelemben egy ártatlan férfit és ami még fájóbb, egy kisfiút is agyonlőttek.
Akkor nyílik esélye a bűnbocsánatra, amikor kihívják egy helyszínre. Mészárlás, eltűnt baba. Biztos benne, hogy a törzs visszatért és megindul a hajtóvadászat.
A történet aztán több irányba ágazik – haladunk a rendőrökkel, akik a kannibálokat igyekeznek kézre keríteni. Benézünk a törzs mindennapjaiba, amely nem lett civilizáltabb, mint korábban. Ketchum pengeéles logikával és könyörtelenséggel alkotta meg, hogy a Nő miképpen építette újjá a családot. Milyen barbár szokásaik és tenyészprogramjuk van, mert ezt nehéz lenne másnak nevezni. Épp csak azt nem értettem, honnan tudják, ki kinek a gyereke, amikor kb. mindenki csinálja mindenkivel. Ők vadászni indulnak. Majd, látjuk azt a családot és barátokat is, akiket az újabb prédának szemelnek ki.
Egy nagyon dinamikus, feszült regény a végeredmény, amely egy percre sem pihen el. Ha nem a nyers erőszakkal és brutalitással sokkol, akkor a feszültség és a Nő családépítésének borzalma tart a történetben. Az ilyen könyveket katasztrófaturizmusként is szoktam értelmezni. Annyira borzalmas, amit mutat, hogy nem lehet félrenézni.
Amiben kevesebb, mint az előző rész, hogy a mélyebb sokkolás, az egésznek a sötétsége és az a kegyetlen vég, az ebben nincsen benne. Ebben a seriff eléri a megbocsátást, és most meg tudja menteni a túlélőket. A két anyát a gyerekeikkel. Ketchum túl jó ahhoz, hogy a kannibálok társadalma ne legyen mélyebb egy sima hentelős mészárlásnál, de az előző részhez képest olyanabb. Itt a kannibálok ocsmány, véres tettei vannak túlsúlyban és a nyers horrort, az erőszakot közvetíti.
Tömör, lényegre törő és kis részletekkel is meg tudja ragadni a karaktereket. Bár sok szereplőt éppen csak megvillant, mégis, egyéniséggé tudta őket formálni. Steven, akire nagyon találóan a nő a Farkas nevet ragasztja, bár lehet, egy farkas megsértődne ezen, mert Steven annyival rosszabb nála. A Tehénnek elkeresztelt szerencsétlen rabszolga, akit a kannibálok fogvatartanak nagyon rég, akinek egy pillanatra majd bevillan a szikra, ki volt és egyszer még kiáll magáért. A Nyúl, aki meglepő értelemről tesz tanúbizonyságot, és nem sokon múlik, hogy utolsóként a kannibálok közül megszökjön és újrakezdje. De ez nem az előző rész, ebben a seriff és a rendőrök alaposabbak a törzs kiírtásában.
Ketchum kiemelhető azért is, mert brutális és rémes dolgokról ír, mondhatnám hányingerkeltő, ha belegondolok, miket beszél el. Mégsem igazán undorít és hánytat, hanem annyira tényszerű és kifejező tud lenni, hogy egy kicsit közelebb van a popcorn véres kategóriához. Így minden rettenet ellenére ez borzasztva szórakoztató regény is.
Azért az biztos, hogy nem véletlenül az első a klasszikus. Az sokkoló, pszichésen megterhelő. Ez annál szimplább, befogadhatóbb, de azért erős és véres horror.
