Fülszöveg: 
Opalról sok mindent el lehet mondani – árván maradt, kibukott a középiskolából, főállásban űzi a cinizmust, részmunkaidőben pénztáros –, de az számára a legfontosabb, hogy jobb életet teremtsen az öccsének, Jaspernek. Egy olyat, ami mindkettejüket kijuttatja Edenből. Ez a Kentucky államban található kisváros két dologról híres: a balszerencséjéről és E. Starlingról, Az Alvidék tizenkilencedik századi írójáról, akinek több mint száz éve nyoma veszett.
A remeteként élt író semmi mást nem hagyott maga után, csak baljós pletykákat és az otthonát. Mindenki úgy gondolja, legjobb tudomást sem venni a hátborzongató házról és annak emberkerülő örököséről, Arthurról. Vagy majdnem mindenki.
Félnem kellene, de álmomban nem tétovázom.
Opal gyerekkora óta Az Alvidék megszállottja. Amikor esélye nyílik belépni a Starling-házba – és pénzt szerezni az öccse jövőjének megalapozásához –, nem tud ellenállni a kísértésnek.
Ám gonosz erők egyre mélyebbre ásnak a Starling-ház eltemetett titkaiban, és Arthur rémálmai túlságosan valóságossá válnak. Miközben Eden a saját szellemei között fulladozik, Opal rádöbben arra, hogy végre talán lesz oka a városban maradni.
Álmomban otthon vagyok.
És most harcolnia kell.
Szerintem:
Számomra megosztó volt a regény. Egyes elemeit szerettem, más meg annyira tudott bosszantani, hogy elvette a kedvem az olvasástól.
Talán azzal kezdem, amiben
erős volt Harrow. Ez pedig az atmoszféra, a regény hangulatisága. Kapunk egy szinte kísértettörténetet, kvázi gótikus házat és az egész történetet belengő rejtélyes misztikumot. Van benne sötétség, feszültség, az egésznek van egy történetben tartó és dark világa.
Jól felépíti, mit ismerünk meg, ahogy egyre több mindent felfed a Starling-házról.
A kedvenc elemem talán az volt, ahogy a ház, a benne élők és a család történetét elmesélte. Eleanor története mindig változik attól függően, ki meséli. Abból kell majd eljutni az igazsághoz, ami kell a veszélyek feloldásához.
Talán még azt is bele merném vinni, hogy ezzel Harrow a férfi – nő egyenlőtlenség ellen is felszólal. Azért, mert Eleanor nő volt, a saját családja férfitagjai kihasználhatták, házasságra kényszeríthették, hogy elvegyék a vagyonát. És mindenki lenyelte, senki nem mert szólni, hogy mennyire beteg a nevelt lány, egyben vér szerinti unokahúg ilyen formán visszaházasítva a családba, ráadásul egyértelműen csak anyagi okokból. Nem véletlenül mondatja ki Opallal a szerző, hogy jogos a bosszú.
Akkor, ami nem tetszett. Leginkább Opal karaktere idegesített. Annyira suttyóként tud viselkedni, hogy nem egyszer eszembe jutottak róla a white trash szereplőket felvonultató filmek és az ő dolgaik. Nagyon rühellem ezeket. Itt Opal rossz hírű, de még rá is játszik egy lapáttal. Tolvajnak tartasz? Akkor kipakolom a fél házat, amíg másfelé nézel. Ok, rossz sora volt, küzd a testvéréért és sok mindennel szembe kellett néznie. Mégis, amikor valaki segíteni próbál, jön a sértődés és a még rosszabb viselkedés. Azt nem is tudtam hova tenni, hogy össze-vissza lopkod a házból, pocsék alkalmazottként viselkedik és úgy tesz, mintha ő tenne azzal szívességet, hogy kisebb vagyonért takarít a házba, ahova mindig is vágyott – és meg van lepődve, hogy el is bocsáthatnák? Opalt túl gyakran nem tudtam megérteni, és ezt nem írta felül, hogy pozitív céljai vannak, mit tesz a testvéréért és a végére Arthur mellett is kiáll.
Arthur személyét tragikusabbnak érzem. Végre szabad volt, elérte, amit mindig is akart, mióta a szülei beköltöztek a házba. De a halálukkor visszajön, mindent elvállal és minden mást felad. Ha Opal dacos harcos, Arthur egy mártír. Fel sem tudom fogni, hogyan tudtak egymásba szeretni és párrá válni a végére.
Maga a cselekmény is kevés volt számomra. 400 oldalban több eseményt vártam volna, izgalmakat – bár mentségként fel tudom fogni, hogy cserébe erős az atmoszféra.
Nekem egyelőre nem jött át a könyv varázsa. Igazán ugyan nem fájt olvasni, de megszeretni sem tudtam.
