Fülszöveg: 

Marie ​Aubert új regényében egy család egy hétvégéjének eseményeit követhetjük nyomon több különböző nézőpontból. Egy átlagosnak gondolt, boldognak mondott, középosztálybeli család – nyugodt jólét, békés hétköznapok, biztonságos rutinok. A családját elhagyni készülő apa, egy önazonosságát éppen elvesztő nővér vagy a barátnője ghostingolása miatt egyre jobban frusztrálódó kamasz lány azonban mintha nem passzolnának bele a klasszikus képbe. Amint a korábbi viszonyítási pontok kezdenek elmosódni, és a komfortzónáktól távol kerül, amit a szereplők tettek, tesznek vagy tenni készülnek, jogosan teszik fel maguknak a kérdést, hogy ha igazából nem ilyenek, akkor milyenek vagyunk?

Szerintem: 

A skandináv irodalom kitermelte a saját zsánert kiérdemlő krimiket, és ott vannak az egyedi hangú, humoros történeteik is. Aubert valami más, még szinte azt is rá merném mondani, hogy

kortárs szinte szépirodalmat írt ezzel a kötettel.

A középpontban egy család áll, melynek tagjai titkokat őriznek. Ezeket maguk fedik fel, egyetlen hétvége története alatt, saját nézőpontjukból elmesélve. Nagyon mai, nagyon emberi és már szinte nem is kellene a történet, csak a gyötrődő ember a középpontban.

Fura is, ahogy lekötött és érdekelt, mi fog történni a szereplőkkel, közben mégsem szerettem olvasni. Túl sok a baj és a probléma, mindegy, melyik korosztályban, az biztos, hogy itt valami fájdalmasat és nehezebben feldolgozhatót fogok kapni. Egy-egy személyes történettel, de társadalmi jelenségekkel nézünk szembe és nyomaszt.
Ott van Bárd, aki pár éve még komolyan megvetette a kollégáját, aki elhagyta a családját és egy fiatalabb nővel új családot alapított. Most maga is erre készül, csak éppen a lánya konfirmációját akarja még megvárni. Vagy a lánya, Linnea, aki látszatra a tökéletes kamasz, valójában meg szenved, mert egy idősebb lány barátságáért feladta a saját baráti körét, de most kitaszították, nem érti miért, és egyedül maradt. Bárd testvére, aki kövér gyerek volt, most lefogyott, de ugyanolyan sérelmeket és félelmeket cipel magával, mint korábban.

Mindenki be van zárkózva, nem tudnak megnyílni és segítséget kérni, és a saját pokluk járják. Ok, talán Julia és Hanne beszélgetése majd vezet valahova, de máshol teljesen megbukik a család és a kommunikáció. A nagyapa, Bárd apja van olyan helyzetben, hogy tudna segíteni a fián. Csak fel kellene vennie a telefont, vagy leülni hozzá és elmondani a saját tapasztalatait, a gondolatait. De szokás szerint néma marad, és Bárd magára marad a gondolattal, hogy minden nap majd ugyanolyan robot lesz egymás után a végtelenségig és szenvedéssel. Hát igen, neki elég nagy puffanás, amikor a szeretője érzékelteti vele, hogy érte ne hagyja el a családját, mert nem fog kellene neki, ezek után már szeretőnek sem. Semmi komolyra nem vágyik. Hiányzott valami lezárás, így csak ki van ragadva egy hétvége az életből, és minden megy majd valamerre tovább. Csak mi olvasóként erről már nem fogunk tudni. Akkor is hiányzott nekem a lezárás, ha ezzel modern is, és még jobban ki van emelve, hogy ezek életképek pár életútból kiragadva.

A címen is merengtem egy ideig, és azt is a látszat – belső valóság kettősére húznám rá. Látjuk ezeket az embereket, akik őrzik a látszatot, kívülről tűnnek valamilyennek. Boldog kamasznak, elégedett házasnak – belül azonban egész mások. A regény meg felfedi, milyenek ott belül. Akár addig is el tudnám vinni, hogy a modern életünk maszkok viselkedésére szorít rá minket, más-más szerepet kell ölteni más-más színtéren, otthon vagy a munkában. De ki ismerheti azt, aki belül van?

A szerkezete, a több nézőpontja olvastatja. Van benne dinamika, haladás – ha ezt konkrét cselekménnyel nem is tudom érzékeltetni. Korrekt könyv, megformáltság tekintetében is. Fontos, hogy túl sincs írva. Aubert nem akarta túlmagyarázni a szereplőit.

Nem tudom azt írni, hogy jó szórakozás volt. Ez nem szórakoztató, de az agyamat mozgatta és nagyon mainak, nagyon kortársnak érzem, ha az a bizonyos befejezetlenség azért zavar akkor is.