Fülszöveg: 

Sara, a fiatal pszichológusnő egy nemrég megörökölt, régi oslói házban praktizál, amelyet közösen újít fel ambiciózus, építész férjével, Sigurddal. Azonban mind a munka, mind a felújítás nehézkesen halad, a férfi pedig egy nap furcsa üzenetet hagy Sara telefonján, majd eltűnik. A magányos Sara egyre kevésbé érzi otthonosnak és biztonságosnak a félkész házat. Furcsa dolgok történnek körülötte: tárgyak tűnnek el, majd bukkannak fel újra, éjszaka pedig mintha lépéseket hallana a padlásról – vagy csak kezdi elveszíteni a józan eszét?

Sara a fenyegetések hatására végül eljut arra a pontra, hogy úgy érzi, nem bízhat senkiben – legkevésbé a férjében, akiről igencsak titokzatos dolgok derülnek ki…

Szerintem: 

Csalódás. A történettől, a szereplőktől, a nyomozástól is többet vártam volna. Elég hamar úgy éreztem, hogy valami nem stimmel, és a végére össze is raktam, mivel mi volt a bajom.

Az első, hogy a hősnőt, Sarát, aki

ráadásul elbeszélője is a történetnek, végtelenül ellenszenvesnek találtam. Nehezemre esik találni a személyében bármit, amivel szimpatizálni tudtam volna. Egyrészt, a viselkedése. Látványosan szenved és nyüglődik, de annak ellenére, hogy pszichológus, nem tesz ellene semmit. Magányos, erre mihez kezd? Tovább sopánkodik egyedül. Beleragad rosszul működő kapcsolatokba. Annyi rosszul menedzseli az életét, hogy nem is értem, miképpen tarthat másoknak terápiát.
Amivel eljutunk a második gondhoz. Vannak olyan szakmák, amelyeknek hivatásoknak kellene lenniük. Egyszerűen ne foglalkozzon másokkal az, aki ezt fásultan és szenvedve teszi. Sara kellene meggyógyítson és segítsen másokat a magánpraxisában – és ezért pénzt is kér! És mit olvasok, hogyan dolgozik? Van, hogy húzza az időt és pótcselekvéseket talál ki, hogy ne kelljen fogadnia a betegét, aki rá vár. Pontosan látja, mikor kellene közbelépnie, segítő kezet nyújtania és párbeszédet nyitnia, de pusztán kényelmességből és konfliktuskerülésből nem csinál semmit. De olyan betege is van, akinek szerinte nincs is szüksége terápiára, de mivel neki kell a pénz, szépen begyűjti a fizetését és nem mond semmit az aggódó anyának. A munkamorálja, ahogy rendesen bele sem áll a dolgokba, annyira jellemző az egész nőre. Mert pont így is él: konfliktusokat kerülve, kényelmesen és szenvelegve.

Ehhez jön hozzá, hogy a mellette feltűnő szereplők sem tudnak jobb benyomást tenni. Egyedül a férj, Sigurd alakja rajzolódik még ki és ő sem tudott szimpatikus lenni. Meghiúsuló álmok megtörték, és kész kínszenvedés, ahogy együtt éltek Sarával, ami a házasságuk volt. Igen, Sigurdot lehetne utálni, amiért félrelép és ezzel a fejére hozza a bajt, de annyira nem tudott érdekelni a figura, hogy még ez az érzelem sem született meg bennem.

Nem is igazán van igazi konfliktus a regényben, megélve. Mert Sara és Sigurd között ott van egy haldokló házasság ugyan, de mindent szőnyeg alá söpörnek. Ott nem lesz viharzás.
Marad annyi, hogy Sigurd eltűnik, majd holtan kerül és a rendőrség Sarát gyanúsítottnak kezeli, legalábbis a nő úgy érzi. És így lesz feszültség, hogy jól végzik-e a munkájukat, vagy sem. Sara persze belekontárkodik, okoskodik, és nem megy semmire.

Nekem kevés volt a tényleges cselekmény is. Mert az részletesen meg van írva, hogy Sara mit érez és benne mi viharzik. Rá van kapcsolva, hogy jutott ide, a visszaemlékező részekben benne van az évek története, ami a tönk szélére lökte a házasságot. Csak éppen a legtöbb eset érzelmi alapú, semmi fordulat vagy izgalom.
Mondjam azt, egy helyben toporognak? Mert kb. olyan érzés volt.

Az énelbeszélő húzását azért éreztem. Flood/a fordítója még csak nem is ír rosszul, maga a szöveg van annyira dinamikus, hogy vigyen előre. Csak éppen az érzelmi túlcsordulás, tényleges tettekben szinte semmi, nekem nehezítette az olvasást.

Röviden – csalódás. Hiányzott belőle minden, amiért én szívesen olvastam volna. (Vagyis: szimpatikus hős, izgalmas cselekmény, egyedi forma, tartalmi mélység az nincs.)