Fülszöveg: 

„Megöltem Winklert, mégis ártatlan vagyok.”
Conor Fostert egy brutális gyilkosság helyszínén fogják el. Testét ellepi az áldozat vére, a késen lévő ujjlenyomat tökéletesen egyezik az övével.
Állítása szerint a tettes Lenard. Lenard Axe, nem más, mint elméjének a másik lakója.
Szabadságát ugyan elveszti, de börtön helyett a Bridewood elmegyógyintézet foglya lesz.
Dr Nathalie Lawson vállát súlyos teher nyomja.
Megállapítani, hogy valaki többszörös személyiségzavarban szenved, vagy mesteri színjáték kíséretében csupán hazudik, embert próbáló feladat.
Főleg, ha a doktornő gondolatait más is leköti. Ami eleinte csak furcsa, majd rémisztő érzéseket kelt benne.
Az új beteg és a hátborzongató események között párhuzamot vonni őrültség lenne.
Vagy talán mégsem?

Szerintem: 

A helyzet az, hogy a DC gonoszok közül simán Joker és Harley a kedvenceim. Így nekem nagyon hamar az elmegyógyintézetben a pszichiáternő rákattan az ápoltjára eset őket juttatta eszembe. És még nem tudom, ez

mennyire tetszik. Mert ez azért teljesen más történet.

Csak egy része a románc, és az a gyengébb fele. Hunt végigmegy azon, ahogy Nathalie egyre jobban vonzódik Conorhoz, miközben tudja, hogy nem lenne szabad. Az egy dolog, hogy gyilkossággal vádolják, de a betege is. Van benne feszültség, és megvan a tiltott szerelem vonala is, de valahogy mégsem kerek. Egyszerűen nem találkoznak annyit, nincs lehetőségük úgy megismerni egymást, hogy ezt könnyen el tudjam fogadni szerelmi történetnek.

Sokkal jobban tetszett az, ahogy Nathalie egyre jobban kezd becsavarodni. Érzi, hogy figyelik, egyre több a gyanús dolog körötte. De képtelen rájönni, hogy a paranoia gyötri, vagy valóban valami gond van. Itt is megvan a fokozat, ahogy egyre jobban rákattan a témára, egyre gyanúsabb minden. Ahogy nő a félelem szintje.

Van benne krimi is, és ez az a része, amin szintén még gyötrődök. Nathalie feladata lenne eldönteni, hogy Conor valóban hasadt személyiség és börtön helyett gyógyítás kell neki. Vagy ez az egész csak ügyes színjáték, hogy elkerülje a felelősségre vonást. Ahogy Conor egyre több mindent megoszt vele, Nathalie akaratlanul is kutakodik, és elkezd rájönni, igazából miről szól ez az egész.
Lehet, nem is annyira a krimi, inkább a thriller zsánerhez kötném, mert azért nem direkt nyomozás ez, és gyakran a véletlen többet segít benne, mint a tudatos tetteik. Conor, Lenard meg eleve tudnak mindent, így nekik megvan minden kirakósdarabka. Legfeljebb utólag tudnak hozzáfűzni valamit, amikor már az olvasó is átlátja, hogy mi ez a történet igazából.

És direkt nem írom le mi ez, mert az a könyv trükkje, hogy a végére megtudunk valamit, amitől minden más értelmet nyer. Annak tükrében egészen más ez a regény, mint elsőre tűnik. Hunt tudja úgy húzni, hogy ha minden eleme nem is, de elég sok valóban meglepetésként hat a végére. Én meg szeretem, ha meg tud lepni egy regény, pláne a bűnügyi vonalon.

A történet nem rossz, és ha a románc részével fenntartásaim is vannak, érdekelt, mi lesz a vége és milyen csavar érkezik. Van benne feszültség, tényleges események – ha nagyobbrészt Conor és Nathalie beszélgetései is adják a történet gerincét.

Azzal már jobban szenvedtem, hogy Nathalie-t kedveljem vagy sem. Nehezemre esne meghatározni, milyen ember és miért ilyen. Mintha még valami hiányozna belőle, hogy ki is ő. Mert azt látjuk, hogy szép és segítőkész nő, aki nagyon szereti a hivatását. Látjuk, hogy jó barát. De miért ilyen magányos? Miért így él? Hiányérzetem van.
Conor kapcsán meg annyit, hogy akkor lehet csak jobban érteni, ha már ismerjük a regény csavarját. Intelligens, vonzó és rejtélyes, de valójában róla se tudok igazán dolgokat. Az ő esetében túl sok a megtévesztés.

A konfliktust is nehezen nevezném meg. Van egyáltalán? Nem tudnék szemben álló feleket mondani. Egy célért dolgoznak, ha Nathalie sokáig nem is tudja, hogy a másik mit is akar elérni. De nem érzem úgy, hogy lenne itt jó vagy rossz, vagy valakik összecsapnának. Maximum annyi, hogy az egyik intézetes ápoló egy igazi tapló, aki okoz majd kellemetlen perceket és megérdemelne egy verést, de ennyi.

Jól olvasható, van húzása és Hunt igyekezett a másik szereplők egy-egy belső monológjával változatosabbá tenni a Nathalie nyomában járó elbeszélést. Ott még azt is megtette, hogy más stílust adott Conornak és Lenardnak. Meg is jegyzem, Lenard elég mocskos szájú ahhoz, hogy az ő részeit ne kedveljem.
De, a nevek. A végére lesz értelme, miért vannak így írva, de nagyon bántotta a szemem, hogy olyanok, mintha torz alakok lennének. Pl. a Connor nekem így, két n-nel a megszokott, ahogy Lenard nevéből meg egy O-t hiányoltam nagyon (Leonard). Hiába ül a neves poén, addig annyit morogtam magamban a hiányzó N és O miatt, hogy nem éreztem úgy, ezért megérte – még akkor is, ha a Conor ilyen formában is létezik.

Kicsit még úgy vagyok vele, hogy kivárok. Annyiféleképp haladhat még a cselekmény, hogy majd a folytatás eldönti nekem, szerettem-e vagy sem. A kis hiányérzeteim eltűnnek-e. Kezdetnek ez ok, de majd a vége dönt.