Fülszöveg: 

Jay Gardiner a lehetetlenre vállalkozik – meg akarja találni apja holttestének maradványait az Atlanti-óceánban Monastery Beach partjainál. Tudja, hogy kevés esély van a sikerre, de Jay azt gondolja, ez az egyetlen járható útja annak, hogy felszabaduljon a bűntudat súlya alól, melyet az apja halála óta cipel magával, aki nemrég öngyilkosságot követett el.

A merülés jól kezdődik, de egy óriáskalmár hirtelen megjelenése Jay-t komoly veszélybe sodorja, melyet aztán a végtelenségig fokoz egy táplálékért érkező ámbráscet feltűnése. Jay hamarosan a kalmár csápjai között találja magát, mely egyenesen magával rántja a bálna szájába, majd pedig a bálna első gyomrába a négy közül. Jay gyorsan ráébred, hogy csupán egyetlen órája maradt, mielőtt az oxigéntartálya kimerülne – egy óra, hogy legyőzze saját belső démonait, és kiszabaduljon a bálna gyomrából.

Szerintem: 

Írnám azt, hogy valami nagyon durva alapötlete van ennek a regénynek, de azért létezett már ilyen történet. Nem kellene annyira ledöbbennem rajta, ha nem is pont ilyenek voltak. Jónást is benyelte a cethal, meg Pinokkiót is. De egyik sem annyira

reális felé közelítő és döbbenetes körítésű, mint a Bálnahullás.

Hősünk egy 17 éves fiú, akinek igencsak bonyolult kapcsolata volt az apjával. Addig fajultak a dolgok, hogy Jay el is menekült a családi házból, és nem játszotta tovább az apja mellett a hajósinast, aki az apja szemében selejtes és mindent csak elrontani tud. De a férfi rákos lett, majd öngyilkos és a teteme a tenger fenekén pihen. Jay, hogy szembenézzen a családjával, a bűntudatával, fel akarja hozni. Arra nem számít, hogy egy táplálkozó ámbráscet egy kalmárral együtt őt is lenyeli. 1 órányi levegője van a palackban, a cet gyomra pedig megkezdi a zúzást.

A regénynek van egy ilyen szintje is. Pontosan mi éri a fiút a cet gyomrában, mit kell ott túlélnie. Csak egy óra, de annyi minden történik, hogy olvasva is sokkal többnek tűnt. Támadtak a gyilkos bálnák, csak egy példát kiemelve. Az a hasonlata a bohócokkal, hidegrázós. Nekem kb. Stephen King 'Az'-ját faragta az orkákból. Talán azért is lehet horrorként olvasni, mert elég sok félelem összpontosul ott. A legnyilvánvalóbbak a vadállat által élve felfalás vagy a klausztrofóbia és a fulladás. Jay meg is járja a poklot, kétségbeesés és makacs kitartás váltakozik a történetbe. Meg a sok nehéz döntés. Miért mit vagy képes feladni, akár szó szerint is magadból?

De a történet ennél több. Jay és az apja kapcsolatának regénye is, amire nem elég kifejező, hogy problémás és ambivalens. Eleinte gondban is voltam azzal, hogy Jay nagyon komolyan haragudott az apjára. Ahogy bánt vele a férfi, ahogy kevésnek és rossznak kellett éreznie magát mellette, ahogy annyira más, rosszabb élete volt mellette, mint az anyjának és a húgainak. Neki teljesen más volt a mérce, nem lehetett megfelelni. Akkor mégis, mi ez a megszállottság a tetem kapcsán? A halál semmit nem hozhat rendbe közöttük, és roppant nehéz összeegyeztetni az apja elleni haragját és a gyászát/szeretetet, ami ebbe a tettbe hajszolja. Ami nagyon el volt kapva, és emészteni is kellett, hogy miképpen lehet egyszerre gyűlölni és szeretni is ugyanazt az embert. A halál meg csak még bonyolultabbá teszi az egészet. A jelen és az emlékek síkja keveredni kezd, és minden megtudott részlettel csak nehezebb a kép.

De még mindig nem ez az egész. Mert az egész bálnakaland akár metaforaként is olvasható. Az apa-fiú kapcsolaté, a felnőtté válásé, amibe beletartozik, hogy a szülőt maga mögött kell hagynia. Nem véletlenül személyesíti meg a cetet az apja szellemével a küzdő Jay és lesznek kimondva a sérelmek, a számonkérés. Amit egymás ellen elkövettek. A cetet túlélni – az apját túlélni.
Még az egyes képek is össze lesznek kötve benne – amikor a haldokló apa hívta a fiát, hogy elköszönhessen, azt kérte, ne törje össze a szívét. Ahhoz, hogy Jay életben maradjon most, végül éppen hogy a szívet kell összezúznia. Annyira szépen meg lehet találni a párhuzamokat a családi történet és a cethal kaland között, hogy annál inkább szimbolikusnak éreztem.

Ha már belejöttem a párhuzamokba, van még egy ilyen könyv, aminél meg lehet kérdezni, mi a valóság és mi a szépítő képzelet. A Pi élete – ahol olyan könnyű lenne megnézni, hogy a valódi állatok helyett milyen lenne az a történet emberekkel. Vagy inkább úgy fogalmazom meg, hogy fel lehetne fedni, hogy az állat igazából kicsoda – de akarnánk úgy olvasni? Én nem.

Gondosan szerkesztett kötet is, amiben súlya van a szavaknak és még az írásképnek is. A környezethez igazítottak a fejezet tagolások. Tömör, de ennek ellenére sokat tud mondani.

Le merjem írni, hogy mi volt az egyetlen, amin komolyan fogtam a fejem? Én nagyon megsajnáltam az ámbráscetet. Ok, a gyilkos bálnák támadása után már csak halódott, de a végső csapást mégiscsak Jay méri rá. Belülről felvágja, amikor az nem elég, beroppantja a belső gázait. A végén még a szívét is megszaggatja. Mit ne mondjak, nem éppen olyan halál, amit kellemesnek képzelek. Igen, a fiúnak kellene drukkolni, élje túl, de akkor is megcsapott, hogy az orkáktól, súlyos sérülések árán megmenti a többi cet, aztán Jay szinte rögtön utána bevégzi? Ő mennyivel jobb, mint a gyilkos bálna? Talán ezért is preferálom jobban, hogy metaforaként tekintsek rá. Az apán túllépni nekem elfogadhatóbb, mint szerencsétlen cet kivégzése.

Tudom ajánlani, jó könyv lett, jól is van megírva, többértelmű. Olyan történet, ami velem maradt az után is, hogy elolvastam az utolsó mondatot.

Idézet: 

Az emberek nem olyanok, mint az ajtók. Ehelyett inkább tervrajzok, teljes labirintusok, amiben minél jobban próbálsz elmenekülni, annál inkább elveszel.