Fülszöveg: 

EGY ÁRULÁS…

Minden, amiben Poppy valaha hitt, hazugság, beleértve a férfit is, akibe beleszeretett. És nem igazán tudja, ki is ő valójában a Szűz fátyla nélkül. Azt viszont tudja, hogy semmi nem jelent rá akkora veszélyt, mint ő. A Sötét Szerzet. Atlantia királyfija. Aki azt akarja, hogy Poppy küzdjön ellene, és ez egy olyan parancs, aminek ezer örömmel engedelmeskedik. Lehet, hogy elrabolta, de sosem lesz az övé.

EGY DÖNTÉS…

Casteel Da’Neer hazugságai ugyanolyan megnyerőek, mint az érintése. Az igazságai pedig olyan érzékiek, mint a harapása. De Poppy csak rajta keresztül kaphatja meg, amit akar – hogy megtalálja a bátyját, Iant. Az, hogy együttműködik Casteellel, ahelyett, hogy ellene dolgozna, kockázatot rejt magában. A királyfi mégis minden lélegzetvételével kísérti őt, és azt kínálja fel, amire a lány mindig is vágyott. És Poppy túlságosan vakmerő, túlságosan kiéhezett ahhoz, hogy ellenálljon a kísértésnek.

EGY TITOK…

Azonban a nyugtalanság egyre fokozódik Atlantiában, miközben a királyfi hazatérését várják. Egyre többet suttognak háborúról, és Poppy az események kellős közepébe csöppent. Sötét titkok törnek felszínre, amelyek beszivárogtak a két királyság véráztatta bűneibe, és mindkét királyság bármit megtenne azért, hogy rejtve maradjon az igazság. De amikor megrázkódik a föld, és az ég vérezni kezd, lehet, hogy már túl késő.

Szerintem: 

Most még keresem a szavaimat, és sajnos, nem jó kedvemben. Az a regény egyetlen szerencséje, hogy

a vége sokkal jobban tetszett, mint az eleje, így azért nem olyan hangulatban írok róla, mint az első 200 oldal után.

Ugyanis, nekem ez a regény túlírt, érzelmekbe feleslegesen elvesző és gyakran idegesítő is volt. Kb. úgy éreztem magam vele, mintha egy kiegészítő kötet lett volna egy ekkora, vastag résszé felduzzasztva. Amit egy, esetleg kettő fejezetben el lehetett volna intézni, itt több száz oldalon át van ragozva. Az első 200 oldal komolyan megviselt, és fogtam is a fejem, hogy miért így írta ezt Armentrout?

Elvben heroikus fantasy. A nemesi rangú, különleges képességgel bíró főszereplők a világuk sorsát hivatottak megváltoztatni. Ősi eredettörténetek, mágikus lények csapnak össze és van egy részben tipikus, de azért bővebb előtörténete a világuknak. Azt hagyjuk is, mennyire emlékeztet vagy sem az Underworld vérfarkas – vámpír szembenállására. Vagyis, bőven van konfliktus és kaland, amit lehetett volna megírni.

Ehhez képest mi a regény fő konfliktusa? Hogy Poppy meg van sértődve, mert Hawk valójában Casteel herceg és megtévesztette hosszú időn át. Hogy Poppy magát is győzködi, hogy Casteel csak kihasználni akarja őt, egy bábu a bátyjáért folyó harcban – ezzel párhuzamosan meg ezerrel csapja be magát is, hogy nem érdekli a herceg, szabadulni akar tőle és nem jelentett semmit az együtt töltött idejük. Vagyis, abszolút szerelmi tematika. Mit számít a világ sorsa, amikor 400-500 oldalon azon is lehet kérődzeni, hogy ’komolyan gondolta ezeket a kedves szavakat, tényleg szeret vagy mégsem?’

Csak a regény végén történik olyasmi, ami tényleg előre is viszi a cselekményt, addig csak utaznak hazafelé a szereplők és az érzelmeiken gyötrődnek. Van egy hatalmas visszalépés – vissza lettek tekerve Poppy érzelmei, hogy kb. beismerje magának azt, ami már az első kötetben is egyértelmű volt kvázi mindenkinek.

Poppy amúgy is az egyik tüske, ami böki a körmöm alatt az érzékeny húst. Nem egyszer olvastam őt úgy értelmezni, mint egy kemény hősnőt, aki harcos és küzd. Egy példakép alkatot. Ehhez képest nekem az maradt meg belőle, ami az agyamra ment. Ahogy egyszerre értékeli fel és nagyon alá magát. Ahogy érzelmileg veszélyesen instabil és fogalma sincs a saját érzelmeiről sem. Intelligens nőként emlegeti a többi regényszereplő, ehhez képest nekem az járt gyakran a fejemben, hogy tud valaki ilyen eszelősen vak és buta lenni. Ott a jó példa, amikor megszökik a vérfarkasoktól – egy veszélyes erdőben durván semmi ellátmánnyal és fegyverrel. Mégis, mihez akart kezdeni? Jól éhen halt volna, megette volna valami szörny, vagy elkapták volna a Felemelkedettek. Se terv, se igazi cél – csak hajtogatja, hogy szabad akar lenni. Aztán az konkrétan mit jelent? Mert szerintem normális válasza nincs is rá, abban a helyzetben egyszerűen nem tudott volna hova és kihez menni, nem volt senkije és semmije. Azt jóvá írom neki, hogy harcolni tud, és be is áll a csapatba, amikor rájuk támadnak. Amikor Armentrout túllendül azon, hogy szerelmes vagy sem, bízik vagy sem, sokkal szerethetőbb jelenség. Addig annyira kamaszos, gyerekes tudott lenni…

Casteel pedig a tipikus álompasi alkat, aki brutális előzményekből építette fel magát. Kínozták, elárulták, de meg nem törték. Ő tudja mit akar, ő harcol is érte, meg nem olyan érzelmi roncs a sokkal rosszabb élményei ellenére, mint Poppy. Hát igen, Casteel hosszú évekig volt vágómarha, akit kínoztak és erőszakoltak, és mégis Poppy van az áldozatnak beállítva, akit különleges személyként kezeltek, és csak egy aberrált nemes akadt, aki időnként fizikailag verte. Hol van az a gyilkossá tételtől és a nemi erőszaktól? Van benne rosszfiús vonás, de Armentrout véres világot is rajzolt, így illik bele leendő uralkodónak.
Mellékszereplőt meg nem nagyon kapunk, legfeljebb egy-egy farkassal meg lehet vitatni, hogy ki mit érez és titkol a másik elől. Igen, a szerelmi tematika mindenek felett…

A stílusára is a női, érzelmes, kamaszos a jó jelző. A végére javul a cselekménnyel együtt, de addig érzelmileg túlpörgetett és túlmagyarázott.

Valahol kár érte, mert azért ötlet is van benne, de ez nagyon csak arra volt kihegyezve, hogy a főszereplők belátják-e a második nagyon vastag kötetben, hogy szerelmesek.

Idézet: 

Bármilyen nagy is a világ, gyakran sokkal kisebb, mint gondolnánk.

– A ma este történtek gyakran előfordulnak?
– Melyik része? A lánykérés vagy a nyitott szívműtét?
Sötét pillantást lőttem Kieran felé.