Fülszöveg: 

Hosseini mestere a rabul ejtő egzotikus történeteknek és a finoman szőtt mondatok mögött rejlő, mélyen emberi érzéseknek. Új regényében arról mesél, hogyan szeretünk, hogyan viselünk gondot egymásra, és a döntéseink hogyan rezonálnak a minket követő nemzedékek életében. Könyve nem áll meg a szülők és gyermekeik kapcsolatánál, hanem a testvérek és unokatestvérek kötődéseiből bámulatosan gazdag tablót festve mutatja be, hogyan sértjük meg, áruljuk el, becsüljük meg és áldozzuk fel egymást. Hogy milyen gyakran lepnek meg bennünket döntéseikkel és tetteikkel a hozzánk legközelebb állók amikor a leginkább számítanánk rájuk. Miközben lap, lap után, a Földet körbeutazva követjük a regényszereplők ágas-bogas életét, sorsukat és szerelmeiket – Kabultól Párizsig és San Franciscótól a görög szigetvilágig –, az érzelemgazdag és magával ragadó történet belénk költözik és életre kel.

Szerintem: 

Kultúrákon, életeken és embereken ível át Hosseini családregénye. Bár, csak a családra leszűkíteni talán kár is lenne. Ez emberek története, akiknek

az élete találkozott és hatottak egymásra, és igen, vannak köztük családtagok is.

Izgalmas mozaiktechnikával illeszti össze az éveket és az embereket. Egy családnál, egy fiúnál elindul a szál és miután az ő részét megismertük, majd egy olyan személy története következik, akivel ütközött az élete. És nem simán az elbeszélői, a fókusz helyet adják át egymásnak – gyakran ugyanazt az eseményt, érzést nézzük meg valaki másnak az oldaláról. Így aztán elég döbbenetes felfedezések is követhetik egymást. A sofőr, aki reménytelenül szerelmes volt a főnöke gyönyörű feleségébe. Aztán majd a nő történetéből kiderül, hogy ők a lehető legfurcsábban voltak szerelmi háromszögben – a gazdag idősebb férfi és a fiatal szépség érdekházasságot kötött. A sofőrük szerelmes lett a nőbe. A férj pedig a sofőrt szerette titkon. A szerző kifejezetten jó abban, ahogy az egyéni nézőpontokból más-más igazságokat fed fel. Mert nagyon is fontos, hogy ki mit tud és milyen helyzetből nézi ugyanazt a felállást.

A történet így több szálból áll össze – egymást erősítve, átfedve és utólag átértelmezve helyzeteket halad előre is az évekkel. Családregény leginkább azért lehet, mert a visszatérő elemek egy család történetéhez kapcsolódnak. A kisfiú és kislány, akiket a nyitányban látunk, a zárásra újra egymásra találó, idős emberek. Közben meg elpörgött az életük mellett a szeretteik és ismerőseik élete, hol jobban, hol kevésbé érintve az övéket.

A személyes történetek sora közben egy kultúrát is megismerünk. Nagyon szélsőségesek az árnyalatok, amelyek között mozgunk. A mélyszegénység, a falusi és hagyományos élet mellett a városi képek, a jómód és a nyugatibb szemlélet is helyet kap. Mivel Pari – a kislány – élete gazdag nevelőszülőknél folytatódik a szerény kezdet után vele megismerhetjük az eltávozottak világát is. Pari majd francia nőnek tartja magát, és kifejezetten érdekesnek is találtam, ahogy majd ő beszél az afgán gyökereiről. Még az anyanyelve is el fog veszni. Ahogy egy ilyen ember nézi, hogy mi történik a térségben.

Nincsenek a regényben jók vagy rosszak. Emberek, akik reagálnak a körülményeikre. Lesz, akit sajnálni lehet, akit szeretni, de egyes hibákért egy-egy szereplőt ellenszenvesnek is érezhetünk. De Hosseini így is vigyáz arra, hogy megmutassa, miért olyan, miben gyökerezik a döntése és megadja az esélyt, hogy őt is megértsük. Számomra a gyerekek nevelőanyja volt a leginkább ilyen személy – aki egy ikerpár tagja volt, de balszerencséjére a szépséges testvére mellett ő átlagos se nagyon, inkább csúnyácska volt. Akinek balszerencséjére a testvérét éppen az a férfi kérte meg, akit ő is kinézett magának. Aki engedte, hogy a féltékenysége balesetet okozzon és ezzel megnyomorította a testvérét, a végeredményt tekintve az életét is elvette tőle. De ezt láttuk honnan jön, mér érteni is lehet, talán átérezni is. Viszont, a mostohagyerekeivel való hidegsége, ahogy az ígérete ellenére elhanyagoló anyjuk lesz, azt már nehezebben emésztettem meg. Hol lenne az rendben, hogy a 6-7 éves kisfiú gondozza a kistestvérét, mert az anyjuk – mert bizony a házasságtól az anyjuknak számít, hiába nem ő szülte őket – nem akar és nem is foglalkozik vele?

A szerzőnek jó a stílusa is, gördülékeny és filmszerű a cselekmény. Jó jeleneteket komponál, ahogy a szereplők lelki útját is értelmesen, nem agyonmagyarázva hozza. Nem is lehet véletlen, hogy Hosseini több történetét filmesítették is. (Ezt szerintem pont nem, de nem is ez lenne a lényeg.)

Sűrűn megesett, hogy nem szerettem, ahogy egy-egy szereplő sorsa alakult, bár jól meg lett írva. Sok a tragédia a történetben, de ezt adja az is, hol játszódik. Apró dolognak tűnik, de harcoltam a nevekkel is. Pari és a férje, Eric az egyetlenek, akiket névre megjegyeztem. De ezen túl nem igen tudnék olyasmit mondani, amivel gondom lett volna.

Direkt kerültem eddig Hosseini világsikerét, a Papírsárkányokat, túl nagy a hype. De ez tetszett – lehet, megadja a kezdőlökést ahhoz a regényhez is.

Idézet: 

Megtanultam, hogy a világ nem látja az ember belsejét, hogy a legkevésbé sem érdeklik a reményei, az álmai és bánatai sem, amelyek a bőre, a húsa alatt rejlenek. Ennyire egyszerű, abszurd és kegyetlen az egész. A pácienseim jól tudták ezt. Belátták, hogy mindaz, ami belőlük lesz vagy lehet, de az is, hogy most mik is ők, a csontszerkezetük szimmetriáján múlik, a szemük közti távolságon, az álluk hosszán, az orrhegyük állásán, és azon, hogy az orruk milyen szöget zár be a homlokukkal.
A szépség óriási, meg nem érdemelt ajándék, amit véletlenszerűen, ostobán osztogatnak.