Fülszöveg: 

1974, a nagy nyári hőhullám idején. Egy este Mary Pat tinédzser lánya, Jules nem jön haza. Ugyanazon az estén holtan találnak egy fiatal fekete fiút, akit rejtélyes körülmények közt gázolt el a metró.

A két esemény egymástól függetlennek tűnik, Mary Pat azonban a gyermeke utáni kétségbeesett keresés közben olyan dolgokra bukkan, amelyeket jobb lett volna nem feltárni – kérdezősködése zavarja Marty Butlert, az ír maffia főnökét és a neki dolgozó embereket, akik nem nézik jó szemmel az üzletükre fenyegetést jelentő kutakodást. A háttérben pedig ott lüktet és forrong a város állami iskoláinak erőszakkitörésekhez vezető deszegregációs törekvése.

Szerintem: 

Ha Dennis Lehane, nagy eséllyel azonnal rávágom, hogy Boston. Aztán jönne a krimi zsánerként. Harmadikként talán a keserédes jelző. Attól függően, ezek milyen arányban vannak a történetében, meg változó, hogy nagyon imádom vagy próbálom helyre tenni magamban.

Az Apró irgalmak talán a Vihar-sziget óta

simán a kedvencem lett a szerzőtől. Annyira helyén van ebben minden, és túl is mutat magán a cselekmény, hogy ez már nem csak egy krimi. Az a fajta könyv, amit befejeztél, de letenni mégsem tudod igazán, mert a cselekmény egyes elemei vagy egy-egy monológ annyira motoszkál még.

A legegyszerűbb azt megnézni benne, milyen és mekkora Boston-képet fest a szerző. Nagyon ott van a világépítése. Megismerünk tömböket, épületeket, kerületeket, a benne élőket. Szokások, politika, bűnözés és a mindennapok. A történelmi kor is egy forráspont: amikor megkezdték kényszerrel vegyíteni a diákokat a kerületek között, vagyis fekete diákok mentek a fehér iskolába és fordítva. Olyan társadalmi feszültség készült ott kirobbanni, hogy kisebb csoda kellett, hogy ne fulladjon az egész próbálkozás vérbe vagy felkelésbe. Kisebb és nagyobb szinten van kép rajzolva: az egyszerű, ír származású munkás és a területet irányító magasabb politika, bűnszervezeteket is benne vannak.

Majd, a krimi. Nem is simán krimi, hanem egy brutális bosszútörténet. Én most nagyon drukkolok, hogy filmesítsék meg, mert nagyon megnézném, ahogy Mary Pat felszívja magát és kő kövön nem marad utána. Különben egy nagyon okos, dupla történetet kapunk. Mary Pat Fennessy pár nappal a kevert rasszú iskolák bevezetése előtt nem találja a 17 éves lányát és keresni kezdi. Az eltűnése estéjén a környéken gyilkosság is történt: egy fekete fiatalembert a metró elé kergettek. Mary Pat Southie – Boston ír negyede – utcáit járja a lányáért, és amikor megpróbálják leállítani, a két férjet és a fiát már elvesztő asszony tudja, mi a történet vége. Jules már halott. Ki végzett vele? Miért? Hol a teste? Nem akarják, hogy megtudja. Álljon le. Csak éppen Mary Pat egyetlen dologhoz ért igazán, ő egy harcos. Már nem maradt semmi vesztenivalója. Megismert egy rendes, nem lefizetett rendőrt. Felhasználja és az igazság nyomába ered. Magában meg is fogalmazza: elvették a családját, most ő vesz el tőlük mindent. Ahogy az igazság felé menetel, női John Wickként hagyja maga után a sérülteket és a pusztulást. Így aztán keveredik a krimi és az akció vonal, de valami nagyon ütős elegyet kapunk. Mert az ügy még összetett is, sok minden szerepel benne, és ami a végére összeáll… Ez egy olyan összetett, komplex kirakós, ami csak több attól, mennyire hiteles is közben.

Ezzel be is értünk a keserédes zónába. Van is megoldás, nem is, meg akkorák a tragédiák, hogy a szív beleszakad. Ez nagyon keserédes, személyes és nagyobb színtéren is. Személyes – Mary Pat mindenkit elvesztett, ezen már nem lehet segíteni. Ő már csak egy mementó, nem is számít arra, hogy túlélheti mindazt, amit meg kell tennie. De nem érdekli, és végigharcolja a történetet. Az elejétől érezhető, hogy a végjátékban megölik. Így is lesz. Sok az ártatlan áldozat, aki nagyon nem ezt érdemelte volna. Az a szegény fekete fiú is – annyi volt a bűne, hogy amikor a lerobbant kocsija miatt a fehér környéken a metró felé ment, látott egy szomorkodó lányt, és megkérdezte tőle, hogy jól van-e. A négereket éppen utáló környéken meg ez elég volt, hogy a lány és a barátai rászálljanak, üldözőbe vegyék. Ő emberséges, kedves volt és fekete. Megölték miatta. A végére az is megcsapott, Jules miért kapta a kést a szívébe. Nem azért, mert terhes lett és pénzért zsarolni kezdte nős maffiózó szeretőjét, hogy a gyereknek jobb otthona lehessen. Hanem, mert amikor a szeretője a baráti körrel élve akarta megsüttetni az üldözésben megsérült, de még élő fekete fiút, Jules fejbe verte egy kővel és megkímélte ettől a haláltól. Ezt meg Sírkő gyengeségnek vette és megölte. A címbeli apró irgalmak és az ár, amit fizetnek érte…

Keserédes, mert nem csak az egyéni sorsok ilyenek. A bűnözés, a politika, az egész rendszer is az. Korrupt, mocskos, undorító. Mary Pat most nagyon sok mindent meglát belőle és vele együtt forgott a gyomrom nekem is. Pláne, mert olyan könnyen megtaláljuk ugyanezt a mában is. Hogy a gazdagok pénze milyen kiváltságot jelent, hogyan erőszakolják a náluk rosszabb helyzetben levőkre mégis az elveket, amiket maguk nem akarnak betartani. Hogy a pénz az Isten. Ahogy megvesznek embereket, és milyen bűnöket rejtenek el. Ahogy a sajátjaikat is átverik. Az ír maffia feje pl. köztiszteletben áll, mindenki fizet is neki és szeretik. Hiszik, hogy a környékükért dolgozik, segít nekik. Most meg Mary Pat rájön, hogy nem csak a kamasz lányaikat rontja meg titokban, de a drog, amit állítólag nem enged be a környékre és küzd ellene, valójában a saját üzlete és élősködik a maga népén is. Noel, a nő fia is ilyen drogba halt bele. Mary Pat meg is rendezi majd a maga bostoni teadélutánját. Mary Pat bostoni teadélutánja – az egy nagy jelenet és mennyire szimbolikus is. Benne van minden, miért kellene téglánként szétverni az egész rendszert. De meg lesz fogalmazva az is, hogy miért fegyver a gazdagok kezében a szegénység és a gyűlöletkeltés. Nem új találmány – nácik és a zsidók, hogy egyet mondjak –, hogy a dühöt és a társadalmi feszültségeket eltereljék attól, aki valóban a célpontja kellene legyen. Mary Pat nagyon magvas részeket kap majd a rasszizmus és a gyűlölet kapcsán. Amiket említettem, amik velünk maradnak, ezek olyanok.
Egy ponton fel is lesz téve a kérdés: hogyan kellene rendesen csinálni? Mi a megoldás? A könyvben akad pár. Az is olyan, amit cipelhetünk és emészthetünk magunkban.

Lehane nagyon jó karakterábrázoló. Rengeteg emlékezetes szereplőt lehet kiemelni ebből a regényéből is. A kutyák közt macska George Dunbar, Sírkő Frank – aki egymaga megtöltött már egy temetőt. Michael, akinek Bobby a beceneve. A gyagya Rum, aki fel sem fogja, mekkora vesztes máris. Életszerű, emberi, sötétebb és világosabb árnyalatok.

Pörgős, filmszerű, nagyon lehet olvasni. Ráadásul, tele van olyasmivel, amiért érdemes is olvasni. A múltba van helyezve, de annyira mai is mellette ez a történet. Remekül megfogalmazva. Ez különben újfent olyan könyv, amiben a nyelvi regiszterek célzottan vannak használva.

Nagyon él az egész, nagyon egyben van. És csak azért nem rakom a kedvencek közé, mert annyira mélyen elkeserít, nyomaszt Bobby egy gondolatában megfogalmazott igazság. Hogy drogmámorban a világ milyen szép; aztán józanodás után látod, hogy az egész egy reménytelen – nem írom ki, milyen – kupac.

Ui.: Átgondoltam. Talán azért kell mégis kedvencnek lennie, mert ennyire tud nyomasztani.

Idézet: 

Vagy harcolsz, vagy elfutsz. De a futók alól mindig elfogy az út.

Nem egyetlen dolog határoz meg minket. Emberek vagyunk. A legrosszabb emberben is van jó, és a legjobb ember szívében is ott lapul a színtiszta, kibaszott gonosz. Ez egy harc. Ez a harc az életünk.

Bármit mondjunk is nyilvánosan, magunk közt pontosan tudjuk, hogy az egyetlen törvény és az egyetlen Isten a pénz. Ha van elég pénzed, nem kell következményekkel számolnod, és nem kell szenvedned a saját eszméidtől sem, egyszerűen csak mások nyakába akasztod, és máris elégedett lehetsz szándékaid nemességével.

– A legtöbben, akiket ismerünk, olyanok, mint a kutyák… Vannak hűséges, komisz és barátságos kutyák. De minden, A jó és a rossz is szívből jön.
– És miféle kutya George Dunbar?
– Semmilyen – válaszolta Kenny. – Ő egy kibaszott macska.

– És semminek sincs értelme.
[…] hüvelykujjával letörli a könnyeket a lánya szeme alól. Semmi baj, mondja neki. Egy nap majd lesz értelme, hidd el, ígéri.
Pedig még ő maga is arra a napra vár. Sőt gyanítja, hogy mindenki arra a napra vár az egész Isten teremtette világon.