Fülszöveg: 

A seanchanok elfoglalták Ebou Dart, de Nyneave, Elayne és Aviendha időben elmenekült. Caemlyn felé tartanak, hogy Elayne végre elfoglalhassa ősei trónját, ám útközben még a seanchanoknál is sokkal szörnyűbb ellenféllel kell szembenézniük.

Rand al'Thor most már Illian királya, és megesküdött, hogy nem hagyja, hogy a seanchanok bekebelezzék országát. Egyszer már legyőzte a tengerentúli hadsereget, de vajon most is sikerülni fog neki, miközben az asha'manek között már felüti a fejét az őrület?

Mindeközben a lázadó aes sedai-ok, és ifjú amyrlinük, Egwene al'Vere váratlanul szembekerülnek egy hadsereggel, amely meg akarja akadályozni, hogy Tar Valonba jussanak. De Egwene eltökélt szándéka, hogy megdöntse Elaidát, és újra egyesítse az aes sedai-okat. Még ő maga sem érti, hogy ezért neki – és társainak – mekkora árat kell fizetnie.

Szerintem: 

Újabb kis lépések a nagy csata felé. Vagyis, újat most se tudnék mondani erről a sorozatról. Az eddigi részek jellemzői erre is elmondhatók.

Az első, hogy

Jordan érezhetően nagyon szereti mesélni a történetét. Mindent nagyon részletesen, sok kis apró mozaikkal elevenít meg. Minél több szereplő fejébe igyekszik beengedni minket. Most kiemelten Elayne, Rand és Egwene, Perrin és felesége kapnak több teret. (Mások is kapnak fókuszt, de lényegesen kevesebb oldalszámban, pl. Min.) Fejlődést már nem nagyon tudok találni benne, de a szereplők jelleme már sziklaszilárd. Őrzi a rájuk jellemző vonásokat, mint Nynaeve keménykezű anyáskodása – most éppen nem Rand, hanem Egwene kapcsán morog azon, hogy pelenkázta annak idején és nevelte, most meg ugrania kell a parancsaira. Vagy Rand örök küzdelme az őrülettel, ahogy vasakarattal addig igyekszik kitartani, amíg a csatát megvívja. Szinte mantra már nála, hogy nem őrülhet meg, még nem halhat meg. Vannak egészen jól elkapott, emberi pillanatai a kötetnek, mint amikor Aviendha megállapítja, hogy azt hitte, majd Nynaeve-től ellesi, hogyan kell a férfiakkal bánni, de a nő is olyan esetlen és helyben találja ki a lépéseit, mint ő maga.

Ahogy már megszokhattam, megint a kötet végére nyomja össze a tényleges cselekményt, addig lassabban haladnak, mérlegelnek, és eldöntik, merre haladjanak tovább. Pl. Egwene nagy nehezen eldönti, hogy ostromra indulnak, bevenni az aes sedai tornyot. Vagy, Elayne a csapattal szinte az egész kötetben úton van, hogy a legvégére, végre hazaérjen és megszerezze az örökségét. Rand is a regény végén megy csatába. Nem először fordult meg a fejemben, hogy az utolsó 2-300 oldalt is elég lenne elolvasni, akkor is képben lennék a cselekménnyel.

Továbbra is áll, hogy olyan a regény és a sorozat, mint egy taktikai társas. Rand azért megy egyik csatából a másikba, gyűjti a szöveteségeket, mert a hegyre már úgy akar menni, hogy az emberek egységfrontban mögötte vannak. Így sorra veszi az ellenfeleket és küzd. Ezt szolgálja, hogy Elayne és Egwene is hatalomba kerülnek, rendezik a maguk portáit és felsorakoznak a Sárkány seregébe. Csak éppen annyira unalmasnak érzem, hogy megint van egy ellenséges fészek, amit igyekeznek felszámolni. Ha maga a csata más is, Rand is egyre inkább a kés élén táncol, akkor is nagyon emlékeztet a már megírtakra az egésznek a szerkezete, lényege.

De abban sincs újdonság, hogy túlírtnak érzem a könyvet. Jordan tud emlékezetes jelenetet komponálni, vannak betaláló jellemzései. Az egész végkimenetele is érdekel, kivel mi fog történni majd a végére. De annyira nehéz már eljutni arra a végső csatába…