Fülszöveg: 

Troublesome ​Creek lakói számára nem könnyű az élet. Mindenért meg kell küzdeniük – a könyveket leszámítva.

Amikor ugyanis Roosevelt életre hívja a lovas könyvtárprogramot Kentuckyban, Troublesome Creek is kap egy saját mozgókönyvtárost a 19 éves Cussy Mary Carter személyében.

Cussy nem csupán egy egyszerű könyvmoly, hanem a fajtája utolsó női tagja is, aki szokatlan kék bőrszíne miatt tűnik ki a tömegből. Az emberek többsége azonban ódzkodik a könyvtárprojekttől és Cussy családjától is, mivel bajkeverőnek tekintik a kékeket. Ahhoz, hogy Cussy megszerettesse az olvasást a hegyek között élőkkel, meg kell küzdenie az előítéletekkel, amelyek egyidősek az Appalache-hegységgel, és a gyanakvással, amely olyan mély, mint az itteni völgyek.

A valóságban is létező kentuckyi kék bőrű emberek és az 1930-as években működő kentuckyi lovas könyvtárszolgáltatás elszánt és elkötelezett tagjai által ihletett kötet.

A valódi bátorságról szól, az elképesztő kitartásról és egy nőről mesél, aki hitt abban, hogy a könyvek utat mutatnak nekünk – és akár haza is találhatunk általuk.

Szerintem: 

Valahol érzem, hogy ennek a könyvnek felemelőnek kellene lennie. A hősnő, ahogy mindent le tud

győzni és küzdelmesen, szenvedések mellett, de majd célba ér. Ennek ellenére nekem az maradt a fő benyomásom, hogy az emberek borzalmasak.

A történet az 1930-as évek vége, az 1940-esek elején játszódik. A helyszín Kentucky, egy Istentől is elhagyatott hegyvidék. Itt élnek a kékbőrű emberek, vagy inkább azok, akik még megmaradtak. Már csak ketten vannak: Cussy és az édesapja. A férfi éhbérért, keményen és másokon segítve dolgozik a bányában. Szeretné a lányát férjhez adni, biztonságban tudni. Cussy viszont megtalálta a helyét a könyvlovas hölgyek között: feljár a hegyekbe, könyveket visz és hoz kvázi mozgó könyvtárosként.
A cselekmény pedig tele van azzal, ahogy ezt a két embert bántják és kihasználják. Néha még egymásnak is ártanak, merő jószándékból. Pl. Cussy az apja kedvéért megy férjhez a kijelölt férfihoz, aki közel 40 évvel idősebb nála, mocskos vénember – már a nászéjt is úgy kezdi, hogy párnát nyom a lány arcába, hogy látnia se kelljen, amíg mondhatni megerőszakolja. Nem is értettem az apa szemszögét: hogy gondolta, hogy egy nála is idősebb öregember mellett lesz majd biztos jövője a lánynak? De visszatérő elem, hogy a lányt elkapnák, megerőszakolnák vagy lincselnék. Nem egyszer csak a szamarának köszönheti, hogy nem történik tragédia. Az apját pedig a saját társai is kihasználják: rendszeresen teljes műszakokat dolgozik helyettük a bányában, mindig neki kell menni a szakszervezeti tárgyalásokra.

Nem is értettem, hogy ez a páros hogyan tud olyan elemien jó maradni. Mert végig önzetlenűl segítenek és még csak ki sem fakadnak, hogy mennyire nehéz nekik. Jó, talán csak egyszer – amikor a lányt megerőszakolni akaró férfit sikerül úgy leállítani, hogy az ütésbe belehal, még akkor is őket tekintik bűnösnek és bántanák őket. Noha a leütött férfi volt az agresszor és bántotta a kis családot, mégis nekik kellett lincseléstől félni. De ezt leszámítva csak viszik a terhet, másoknak adnak. Cussy a végére még az egyik hegyi asszony kéken született kislányát is befogadja, a sajátjának vallja, noha ő is a mélynyomorban tengődik.

Azt is kellene üzenetként meglátni, hogy a jóság önmagában felemel. A másikba, az őszinte szeretetbe kapaszkodva mi mindent túl lehet élni. Pozitívnak lehetne érezni, de nekem nem ment. Sokkal mélyebb nyomokat hagytak bennem a sérelmek, az elszenvedett erőszak, a szegénység. Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy nincs semmilyen megtorlás vagy lecke a végére. Tulajdonképpen Cussy és a második férje, akinek már szerelemből mondhat igent, kénytelenek lesznek elmenekülni innen és a férfi már keresi is az új otthonuk északon. Hiába ők a jók, itt nem marad nekik hely és akik a rasszista szabályokat hozzák, akik kínoznak és bántanak másokat, ők maradnak és pöffeszkednek békében tovább.

A rasszizmus témája végigvonul az egész történeten. Cussy lehet bármilyen, elsősorban a bőrszínét látják meg benne. Sokan bántanák érte, de még egy durva orvosi kísérlet alanya is lesz egy ponton, ami megint többszörös erőszakkal ér fel, ahogy leírták a mintavételeket és ahogy bántak vele az ápolók és orvosok. Az különösen megrázó, amikor még a feketék is rúgnak beléjük kettőt. A kéket alantasabbnak érezhetik maguknak, a legaljának, és jól esik nekik, hogy valakit ők is bánthatnak. Pszichésen értem, de akkor is megrázó és szomorú olvasni. A könyv képes arra, hogy folyamatosan növelje a nyomást. Amikor már azt hinné az ember, a helyzet nem lehet rosszabb, kiderül, hogy lehet.

Pedig sok cselekmény nincs is benne. Inkább belülről megfogott és érzelmes könyv, amiben az apa féltő szeretete, a lány önállósodási vágya és egy szegény környék gyűlölete és nyomora kap helyet. Személyes, emberközpontú regény. Szerelmesnek nem is igazán mondanám, annyira kevés benne az ilyen téma.

A környezete történelmi és aktívan használja a könyvlovasok témáját, szerepét. Aki még nem ismeri a témát, azoknak történetbe ágyazottan elmeséli, hogyan született, milyen munkát végeztek és mit tudtak adni a vidéknek ezzel a szolgálattal.
Csak éppen, ahogy nálam lenni szokott, már olvastam hasonlót, és sok újat ezért itt nem kaptam. Jojo Moyes is írt erről a kezdeményezéről – még érdekes is, hogy az Áradó fény és A könyvlovas azonos évben jött ki. De Moyes könyvét olvastam először, és ha nem is egy a téma, nem pont ugyanazt a tevékenységet végzik a főszereplők, azért megvannak a közös pontok.

Nem rossz könyv, csak összeadódtak, amiket annyira nem szerettem benne. Ehhez jön hozzá, hogy számomra szomorú könyv volt. Ha kicsit is más vagy, mindegy miért, jobban teszed, ha menekülsz, vagy kiírtanak. Nem véletlenül nincs már kék ember, max az Avatarban az űrlények.