Fülszöveg: 

Két ​ember. Végtelen életek. Egy lehetetlen döntés.

Thora és Santi idegenek egymásnak egy idegen városban, ám egy véletlen találkozás nyomán összefonódik a sorsuk. Azonnal rokon lélekre ismernek a másikban. Kíváncsiságuk egyformán kielégíthetetlen, mindketten többre vágynak annál, mint amit a sors rájuk mért. Azonban alig pár nap után egy tragikus baleset rövidre zárja a történetüket.

Ám ez csupán egyetlen a számos kapcsolódási pontból, amin osztoznak. Csapdába esett bolygókként keringenek egymás körül. Thora és Santi végzete az, hogy újra és újra találkozzanak: tanárként és tehetséges diákként, ápolóként és haldokló betegként, hitetlenként és hívőként. Számos életük során barátok, kollégák, szerelmesek és ellenségek váltak belőlük. Ahogy a homályos emlékek és a különös mintázatok összeállnak, Thora és Santi megdöbbentő felismerésre jut: rá kell jönniük a titokzatos kapcsolatuk mögött rejlő igazságra, mielőtt életeik végső állomásához érnek.

Szerintem: 

Ezzel a regénnyel nem kicsit voltam bajban. Csak éppen máson akadtam fent olvasás közben, mint a regény vége után.

Talán az olvasás közbeni helyzettel kezdem. A történet

egy rejtély körül mozog: Thora és Santi kamaszként találkoznak, de a kezdeti jó benyomások után a fiú meghal egy tragikus zuhanásban. Csak éppen egy más életben újra találkoznak, jó barátok lesznek. Egy életben apa – lánya kapocs köti össze őket. Egy másik életben szerelmesek, később házasok és családot alapítanak. A kötet nagyon sok verziót egymásra pakol, és rövid fejezetek után követik egymást az életek. Olyan, mint egy novellafüzér, mindig ugyanazokkal a szereplőkkel – mert a környezetükben levők is visszatérő alakok, nem csak ők maguk. Olvasóként meg furcsa, ahogy minden magyarázat nélkül ezek sorakoznak.
Akkor kezd kissé más lenni, amikor Santi és Thora emlékezni kezdenek a korábbi életeikre. Megvan a folyamata, ahogy előbb csak deja vu kínozza őket, majd visszajönnek egyes jelenetek, végül minden. Akkor már náluk is téma, mi ez és miért történik velük. Miért csak ők azok, akik képesek emlékezni a címbeli másik életekre.

Silvey próbálkozik azzal is, hogy nem csak a másik életek rejtélye teremt feszültséget. Santi és Thora másként élik meg a helyzetet, és köztük is létrejön feszültség. Santi a végletekig akarja a válaszokat, míg Thora megelégedne azzal is, hogy más életei tudásával megteremti az áloméletét a szeretett nővel. (Modern vonás, hogy Thora biszex. Bár van olyan élet, ahol Santi a szerelme, alapvetően egy másik nő számára a nagy Ő, hozzá tér vissza a legtöbbször.)

Könnyű olvasni, főleg az elején, amikor ugyanazokkal látunk különböző életeket. Mintha csak improvizáció lenne vagy párhuzamos univerzumok sora. Önmagában értelmesek, ha az összekötő kapocsra várni is kell.
Az már kevésbé tudott lekötni, amikor Santi a válaszokat kutatta. Akkor már nem az életek, a variánsok és a cselekmény lesz a lényeg, hanem az elméletek és érzelmi egymásnak feszülések. A cselekvés helyett jön az elmélet.

A végére meg jön egy felfedezés, hogy mi is történik velük igazából. Ha sorra vesszük az életeiket, akkor azért voltak nyomok. Mindkettő szenvedélye a csillagászat és űrhajósok akarnak lenni. Ebből talán kitalálható, hogy mi is zajlik éppen.
Talán jobban értékeltem volna ezt a megoldást, ha nem lett volna nagyon olyan érzetem, hogy ebben semmi új nincs. Végignéztem az 1899-et, ami ugyanezt az alapot használja. de a sci-fi megoldás nélkül is találkoztam már nagyon hasonlóval. Az regény volt, olyan emberekről, akik emlékeznek az előző életeikre, de ők ugyanazt az életet kezdték el mindig. Ők voltak a 'kagylók'. Az egy sokkal eredetibb történet volt, jegyzem meg.

Elkalandoztam. Annyit akartam ebből kihozni, hogy meg kellene lepődni a végén. Szerintem sokkal jobban tetszik annak, aki ilyen megoldással még nem futott össze. Nálam egyfajta rossz szájízt hagyott, hogy ilyet, csak jobb kivitelben, már ismerek.

Ha már sorra veszem, még mivel volt bajom, akkor Thora személye is kiemelhető. Sok döntését nem szerettem és nekem egyszerűen nem volt szimpatikus a nő. Santiban volt mersz és kezdeményezőkészség, Thora hozzá képest önzőbb, unalmasabb, kényelmesebb. Egy ponton már nem is értettem, miért szeretik többen a kötetben, annyira sikerült elvesztenie a szimpátiám.
De ez különben nem olyan regény, ahol oldalak és szembenállások lennének. Két ember van beragadva ezekbe az életekbe és a rejtély, hogy miért élnek így. A feloldás meg a regény végi válasz, bár megkérdőjelezem, hogy mennyire boldogtó a végkifejlett. Mivel én annyira nem szerettem Thorát, nekem egy fordított felállás boldogítóbb lett volna – ha Santi ébred fel a hibernálásból és valósítja meg az álmuk, és Thora marad holtan. De Silvey érezhetőbben inkább Thora történetét meséli, így nála ő az, aki felébred.

Pedig jól van szerkesztve, fokozatosan visz egyre közelebb a megoldáshoz.
Elég olvasmányos is, és annyira nem tudós elme egyik főszereplő sem, hogy a megoldáskeresés közben tudományos szöveggé váljon a regény. Néha egészen filmszerű, máskor inkább érzelmekre koncentrál.

Csak éppen ezek nem váltották ki, ami nem tetszett benne. Az ismerős megoldást, Thora ellenszenvességét elsősorban. Így én a 'Nem tetszett' dobozkába pakolom, ha igazából nem is fájt, nem is dühített fel, el lehetett olvasni.

Idézet: 

Szerintem mi mind rejtélyek vagyunk egymás számára.