Fülszöveg: 

Cassie McDowell élete az 1980-as években abszolút átlagosnak tűnik. Egy farmon él a város mellett, imádja az iskolát, és bele van zúgva a leghelyesebb fiúba az osztályban. Igaz, a szülei különös partikat rendeznek, ahová nagyon fura vendégeket hívnak, de ehhez már hozzászokott.

Aztán minden megváltozik, amikor valaki gyerekekre kezd vadászni Lilydale-ben.

Helyi fiúk tűnnek el, majd előkerülnek ugyan, csak éppen erőszakosak, mogorvák és visszahúzódóak lesznek. Arról, hogy mi történhetett velük, csupán sokkoló pletykák terjednek. Ahogy a felelős keresése egyre jobban elfajul, veszélyes titkok kerülnek a felszínre. Ha életben akar maradni, Cassie-nek el kell igazodnia egy olyan felnőttvilágban, ahol minden bűnt megindokolnak, és ahol csak az igazság megbocsáthatatlan.

Szerintem: 

Ennyire passzoló címet ritkán kap egy regény. Annyi minden benne van, ami ebben a regényben történik, több szinten is.

Egyik oldalról, olyan bűntények sora indul el a kisvárosban, amit

el sem lehet mondani és borzalmas. Egy maszkos kamaszfiúkat ragad el, és a szexuális bántalmazáson túllendülve még rosszabbakat is tesz. De kimondani nem lehet, mintha azt hinné a közösség, ha szőnyeg alá söprik, akkor meg sem történt. Még az is csak pletyka szinten tud terjedni, hogy kiket kapott el és zaklatott a maszkos.

Közben ott van Cassie története is, akinek a családjában szintén szörnyű dolgok folynak. De senki nem beszél, hallgatnak. Kimondhatatlan a családjuk rejtett igazsága, miközben apró részletekből az olvasó kirakhatja, hogy mi is zajlik abban az otthonban. Még a végén, amikor Cassie elkezd beszélni, a szerző akkor is elkapja a képet és kimondatlanul hagy mindent, csak sejtet. Igaz, elég erős képeket tesz be sorra: ahogy a kislány rettegve fülel, hogy a szobájába vezető lépcső hányadik fokán jár az apja. Ahogy a 15 éves nővére titokban a környék könnyen kapható lánya, és mikortól lett fehérmájú. Igaz, nem kellett kimondani, hogy kitaláljuk – de ettől csak még borzalmasabb.
A hallgatás legitimizál. Akkor lehet kezdeni gyógyulni, más utat találni, amikor elkezdenek beszélni is, nem csak elfojtanak mindent. Kimondhatatlan, de ki kell mondani.

Cassie alakja a kiemelten fontos, mert minden szál az ő alakjában fut össze. Nancy Drew lelkes olvasójaként nyomozni kezd a fiúk ügyében, ott van a saját családi rettenete is. A középpontban van, egy cserfes kamaszlány. Lourey érdekes megoldása, hogy mennyire ép még ahhoz képest, amit napi szinten átél. Könyörgöm, a szekrényben bujkálva alszik attól rettegve, az apja mikor töri rá az ajtót, de közben meg olyan romantikus, gyerekes kis első szerelme van, mint aki eddig teljesen burokban élt. Egyszerre van benne egy kislány és egy koravén, már sokat tapasztalt és szenvedett nő is és ettől fura az alakja.

Az ilyen történetekben nem csak az apát érzem bűnösnek, én rádobnám a követ az anyára is. Elég sok nyom van arra, hogy tudnia kell, mit művel a férje. Aki meg ezt eltűri, az bűnhődjön csak cinkosként is. Nem menteném fel, mint a történet.
Küzdöttem is azzal, hogy mennyi bűn és bűnös személy van a történetben. Aki ártatlan, jobb – annak ezt el kell vesztenie, vagy megölik. Az ártatlanság ebben a környezetben céltáblává tesz. Nehéz is olvasni, mert rosszak és rosszabbak vannak, a többiek meg sokat szenvednek és nincs happy end.

Kriminek azért gyengébb. Lourey gyerek/kiskamasz hőst írt és ő ennyire tudhat nyomozni úgy, hogy ne tűnjön nagyon mesének minden. Nem is lehet annyira bonyolítani, és viszonylag gyorsan meg is van a megoldás.
De a másik ügy, a családon belül történtek, az fájdalmasan kipótolja és egy más szinten hoz bűnügyet és titkot a történetbe.

Egészen filmszerű is, simán el tudnám képzelni filmen is. A szöveget könnyű olvasni, értelmezni – ha a tartam miatt megemészteni már nehezebb.

A maga módján megrázó, sötét egy olvasmány ez. A legnagyobb erénye, ugyanakkor a hiányérzetem oka is, hogy valóban kimondatlanul hagy nagyon sok mindent, és mégis megértjük, a kis részletekből összerakjuk az egész szörnyű esetet.