Fülszöveg: 

A lelkeket festményekbe zárja, hogy örökké ragyoghassanak

A rendőrség egy kivéreztetett női holttestet talál Houston egyik sötét sikátorában. Scott C. Flynn nyomozó kapja meg az ügyet, aki azonnal nekilát a rejtély felgöngyölítéséhez. Amikor végre áttörést ér el, Flynn ismét nehéz helyzetben találja magát.

John M. McGlothlin látszólag egy hétköznapi festőművész életét éli, a felszín alatt azonban szörnyű titkokat őrizget. Munkái a női szépséget és a nőies ragyogást ábrázolják, ám többek ezek hétköznapi festményeknél.

Egy festő. Egy nyomozó. Megannyi áldozat. És egy nő, aki közelről látta a gyilkost, mégis túlélte! Ő az álcázás mestere, egy agyafúrt szélhámos, és talán a kulcs a gyilkos elfogásához.

Szerintem: 

Először is, menet közben jöttem rá, hogy

bár nem sorozatként van kezelve, Ludányi Betti már dolgozott ezekkel a szereplőkkel. Van utalás arra, hogy milyen ügyben szerepelt már együtt Scott és Caroline. Ettől van egy kis hiányérzetem is – azt nem olvastam. De, a lényeg, ez a történet teljesen jól érthető a másik bűnügy nélkül is.

Azért is, mert bár krimi és Scott az eseteken dolgozó nyomozó, mégsem őt éreztem a főszereplőnek. A szerző váltogatja a nézőpontokat, és talán többet szerepel John és Caroline, mint Scott. Maga a nyomozás sem olyan hangsúlyos, hogy az vezesse az eseményeket.
Sokkal inkább az, hogy mit és miért csinál John. Hogy lát meg valamit a nőben, aki meg annyira segíteni akar, hogy hajlandó közel kerülni a feltételezett sorozatgyilkoshoz. Ez egy olyan szerelmi történet, ami nem szerelmi történet. Még John esetében is megkérdőjelezném a szerelem szót, bár azért gyengédebb érzelmei vannak annál, hogy megszállottságnak nevezzem. Caroline meg fél is tőle, érzi a veszélyt, ott nincs vonzalom. Legfeljebb megjátszva. Mégis, van az egészben valami olyan elátkozott lehetőség, hogy el tudom képzelni, mi lehetett volna. Talán azt mondanám, hogy elég finoman sugallja a szerző, hogy a szerelem mire lehetne képes. Mégsem mesét ír, és egy gyilkos nem lesz más attól, hogy megismer valakit. Maga John is kimondja egy ponton, ha a mese szerint alakul a történet, összejönnek, akkor is ugyanide jutnak majd el. Egyszerűen olyan a természete, mint a skorpiónak, hogy marjon. Vagyis, ebben az esetben, hogy öljön.

A történet szívesen boncolgatja az indokokat. Caroline és John esetében is feltárja, pontosan hogyan jutnak oda, ahova. Ebből Scott teljesen kimarad – ő csak az utójátékban kap valami hasonlót. Caroline miatt olyan bűntudata lesz, hogy még a pályáját is félbeszakítja. El kell döntenie, képes-e visszamenni a történtek után nyomozónak. Viszont, az, hogy John miért vált gyilkossá, mi a fétise és ez hogyan jön a gyerekkorából, alaposan ki van vesézve. Még sajnálni is tudtam a fiút, aki egykor volt. Ahogy az is, Caroline miért lett csaló, majd ezért a bűntudat hogyan vezet oda, hogy minden áron segíteni akar a rosszak ellen.

Végül, a történet eladhatóságát növeli az is, hogy azért elég bulváros módszere van a történet gyilkosának. Olvasóként nem is rejtély – már a nyitányban kiderül és a cím is ezt sugallja. John az áldozatai vérével festi meg a portréjukat, amelyekkel különben híres is lett. John McGlothlin sikeres festő és tanár a történetben. Eléggé morbid, elég egzotikus. Popcorn horror húzás, jól eladható. A figyelmemet sikeresen fel is keltette, ha olvastam is már olyan történetet – vagy filmen láttam? – amiben szintén a vérrel való festés folt a figyelemfelkeltő és borzongató elem.

A művészet része különben is lekötött. Már az is, hogyan lehet vérrel festeni. Próbálta már valaki? Én a sajátommal igen. Úgy befeketedett, hogy meg nem lehetett mondani, hogy az eredetileg vörös volt. Itt John kezelgeti a vért vegyszerekkel, kattogott is az agyam, hogy miképpen őrzi meg a színt? Fura, itt inkább az volt a hangsúlyos, hogy ne legyen szaga. De e morbid részen túl az is, hogy mi számít művészetnek. Mi már az őrület. Van-e művészeti értéke egy ilyen képnek? Az a végső portré, Caroline portréja. Az egészen szívtörő – megint az a vonal, hogy romantikus is, meg nem is. De ez bejött, egyszerre tudtam borzadni és szomorkodni miatta.

A húzása is jó volt, ha nem is pörgött a nyomozás és vele a cselekmény. Caroline szerencsétlen beépülése sem krimisen izgalmas, de érzelmileg elég összetett volt, hogy lekössön. Kb. a regényre is ez az igaz: nem a cselekmény, de a mögötte levő érzelmek és viszonyok az igazán izgalmasak.

Jól lehetett benne haladni, könnyed és érthető. Az visszaköszön a stílusában is, hogy az érzelmek és a kapcsolatok a legfontosabbak benne. Még arra is van törekvés, hogy ha nem is nyelvében, de érzelmi szinten és hangulatban megkülönböztesse a szereplőket.

Krimiként nem nyűgözött le, de az összhatása a psziché elemekkel együtt pozitív. Annyira, hogy már elkezdtem nézegetni, hogy az előző kötetet is elolvasom.

Idézet: 

A fájdalom az élet része, nem kerülhető el. Ám az már választás kérdése, hogy az ember beleragad a szenvedésbe és az önsajnálatba, vagy megtalálja a kiutat belőle.